Eszébe jut, hogy amikor a megbeszélésre mentek, arra gondolt, hogy mennyire szívesen inna egy mentás-étcsokoládés kapucsínót. És a kávézóban volt olyan, és istenien csinálták. Újra érzi az ízét, és legszívesebben beletapicskolna a tökéletesen sűrűre gőzölt habba.

Eszébe jut a pár akikkel (nem randi volt) beszélgettek. Hogy mennyire szép pár, és milyen jó ilyen embereket látni.

Eszébe jut Pé is persze, hogy mennyire fáradt volt, és hogy olyankor mennyire ennivalóan elesett. Mert Pé általában erős, de amikor gyereket játszik, akkor is legalább annyira szereti, és magát is szereti ilyenkor, ahogy szereti Pét ilyenkor.

Meg eszébe jut, hogy Pé miket mondott már megint, és kuncog magában. Aztán még jobban befészkeli magát Pé melegébe.

A kutya kettejük közt fekszik, és most is olyan édes. Pé meg a kutya még ő hógolyóztak, ami abból állt, hogy a kutyát kellett eltalálni, a kutya meg cikkcakkban futott, hogy kicselezze őket, és közben fülig ért a szája.

Írt is aznap, és az is jó érzés volt, ahogy az is, hogy sokan olvasták.

Mennyire tetszik magán az a bordó rúzs. Igazán gyönyörű.

És kísérletezett is, meg új dolgokat tanult.

Meg hogy meleg ruhában milyen jó a hideg levegőn sétálni. Olyan, mintha minden sejtje friss levegőt lélegezne, és mindig újjászületne kicsit a séták során.

Ilyenek jutnak eszébe a napjáról, amikor nem történt semmi különös. Legalábbis addig ezt gondolta a napjáról, amíg fel nem idézte ezeket az eseményeket, ízeket, érzéseket, szépségeket. Mind megannyi kincsként gazdagították a napját, és jó hogy nem hagyta őket olyan gyorsan elmúlni. Jó, hogy érzi, hogy milyen sokat kapott ma is az élettől, pedig nem is csinált semmi különöset.

Néha elfeledkezik erről a szokásáról egy időre. Nem tudja, hogy miért. Aztán valami mindig eszébe juttatja szerencsére, és elkezdi újra, és újra, és újra, mert olyan jó.