puding » minden

Mindent

puding — Tue, 16 Nov 2010 23:37:39 +0000

We are the daughters of feminists who said, “You can be anything” and we heard “You have to be everything.”

Courtney Martin – Perfect Girls, Starving Daughters

Azoknak a feministáknak a lányai vagyunk, akik azt mondták, “Mindent elérhetsz” és mi azt hallottuk “Mindent el kell érned.”

Szeretek játszani

puding — Fri, 05 Mar 2010 19:43:23 +0000

Nem értik, meg valahogy olyan felszínesnek gondolják. Én nem gondolom annak. Ez van bennem, ez az indíttatásom. Újra és újra felmerül, és mindig egy kicsit közelebb jutok hozzá, jobban átérzem, jobban meg tudom fogalmazni. Nem magamat akarom megismerni, hanem a mindent. Én akarok lenni a minden és mindenki. Vagy éppen senki, a minden megfogalmazhatatlanul parányi részecskéje. Elfogadni, befogadni, teremteni, éltetni, működtetni, nézni és érezni meg ki tudja mit még. Nem csak magamat, hanem mindent. Ez az indíttatásom, a mozgatórugóm, kulcsszavam. És ez a félelmem és gátam. Elengedni magam, tudni és aszerint élni, hogy minden vagyok. Néha átérzem, és halálra rémülök. Nem akarom még. Szeretek játszani. És félek, hogy elmúlik majd ez a játék, hogy soha nem látom és érzem majd a szépségét többet, hogy kimaradok, hogy elveszítek…

Utazás az univerzum peremére

puding — Tue, 05 Jan 2010 15:01:53 +0000

Néhol szinte elfelejtettem levegőt venni, annyira bámultam a ködöket, óriási törpéket, fekete lyukakat, bolygókat, holdakat, gázkitöréseket. Léteznek, gyönyörűek, megfoghatatlanok, megérthetetlenek. Legalábbis a számomra. Félelmetes gyönyörűség, szélsőséges méretek valami lenyűgöző harmóniában. Már értem, miért szeretem a pszichedelikusan gomolygó formákat. Talán az univerzumra emlékeztetnek, a bölcsőmre, a bennem és a körülöttem létező mindenségre. Talán én vagyok az a gyönyörűség, csak nem vagyok tudatában. Nem tudom. Ha az univerzumról van szó, nem tudok semmit.

A film készítőinek az volt a fő kérdése, hogy honnan származik mindez? Az enyém nem ez. Az enyém inkább a hová vezet mindez? Aztán ezt is elvetem. Nincs kérdésem, hiszen nem is lesz válaszom. Csak figyelem. Egészen jelentéktelenül aprónak érzem magam. Senkinek. Kisebbnek egy porszemnél. Az életem hiábavalónak tűnik ilyen távolságból. Először megrémít a gondolat. Később viszont felszabadít és terhet vesz le a vállamról. Az életem nem hiábavaló, csak mindegy vagyok. Egy olyan szorongó embernek, mint amilyen én vagyok, ez valóságos áldás. Olyan, mint a friss levegő. Olyan, mint a szűz hó. Mostanában elkezdtem nagyobb távolságtartással kezelni magam. Valahogy úgy, mintha a saját barátom lennék és nem saját magam. Mit mondanék magamnak? És ettől egész másképp látom saját magam. Ez a távolság néha segít átlépni az addig óriásinak tűnt akadályokat is. A távolságot, mint üveggolyót megkaptam. Köszönöm.