puding » Lélek

Sok kis szívvel, lélekkel

puding — Tue, 26 Apr 2011 15:54:55 +0000

“It’s amazing how someone can break your heart, but you still love them with all the little pieces.”

Lenyűgöző, hogy valaki összetörheti a szíved, de továbbra is szereted az összes kis darabkával.

A legbiztosabb pont

puding — Fri, 02 Jul 2010 15:29:33 +0000

Sokáig azt hitte, hogy saját maga a legbiztosabb pont az életében. Ma már nem gondolja így. Már rég nem ugyanaz az ember, és nem csak belsőleg. Azóta már a testében lévő összes sejt lecserélődött. Van amelyik többször is. Sok dolog és ember is elmúlt már mellőle azóta. Voltak olyan érzelmek is, amiket már mintha ezer éve nem érzett volna. De talán azok nem múltak el teljesen, csak téli álmot alszanak valahol a mélyben vagy olyan magasban, ameddig ő nem láthat el.

Ha megkérdeznék, hogy mi a legbiztosabb pont az életében, talán azt felelné, hogy Pé az. Már alig emlékszik azokra az időkre, amikor Pé nem volt vele. Persze tudja, hogy semmi nem tart örökké. Ő sem és Pé sem. Azt beszélték, hogy együtt halnak meg inkább, nem külön-külön. Aztán vagy így lesz, vagy nem.

A világ, ami körülveszi, az sem biztos pont. Pont a múltkor mondta, hogy az a sok elfogadás és támogatás, amit sokfelől kap, azt az illúziót táplálja, hogy a világ szép és támogató. Mintha az a sok trágya azért kellene, hogy a virágok és gyomok is erősebbre, nagyobbra, kiirthatatlanabbra nőjenek. Valahogy neki leginkább ezt az arcát mutatja. De tudja, hogy ez csak illúzió. Persze ettől még igyekszik azt hinni, hogy az illúzió, miszerint a világ tud másmilyen is lenni, szintén illúzió, mert ez az ő saját, külön világa, és ettől más.

Néha meglepődik dolgokon. Például áll a tükör előtt, szájvízzel öblöget, és bizsereg a szája. Arra gondol, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez az érzés jó vagy sem. És hogy le lehetne írni mondjuk kellemességi/kellemetlenségi faktorral. Meg persze le lehetne írni még egy csomó faktorral és változóval. Minél többet gondolkodik, annál több jut az eszébe. És próbálja elképzelni, hogy a nagy végtelenben milyen sokdimenziós görbét adna ki az a szájöblítés, ott a zuhanyzóban, a tükör előtt. Pedig igazából egy lényegtelen dolog. Kábé annyira lényegtelen, mint amikor a pillangó meglebbenti a szárnyát. Vagy épp nem lebbenti meg.

Néha kívülállónak érzi magát. Mintha a világ valami tőle függetlenül létező, hatalmas lény lenne. Sokkal inkább élő, mint ő maga. Szereti ezt. Valahogy többet lát, érez és tapasztal így a világból. Mintha ettől teljesebb lenne a kép. Egyszer régen, amikor még abba az iskolába járt, ahol a jövő fontos embereit képezték, volt egy feladat. Arra kellett választ keresni, hogy egy hajón mi lennél? Volt ott több kapitány, mentőcsónak, kormányos, meg mindenféle. Azt választotta, hogy ő az utas és azt csinál, amit akar. Erre azt mondták neki, hogy felszínes. Pedig nem az. Nincs igazán biztos pont az életében. Sem a felszínen, sem a mélyben, sem a magasban. Már nem is keresi.

Olyan izé vagyok…

puding — Sun, 05 Jul 2009 21:19:27 +0000

Talán elkényeztetett, vagy nem tudom, milyen. Szeretem, ha a dolgok passzolnak, a körülmények rendben vannak. Nem szeretek kempingezni, rühellem a bogarakat, meg mindenfajta kényelmetlenséget. Azért lehet ám engem motiválni annyira, hogy fittyet hányjak rájuk, de ahhoz ügyesnek kell lenni.
Mert alapból úgy vagyok megkreálva, hogy amikor valamire ránézek, azonnal látom, mi az, ami nem ideális. Ha azt kell megtalálni, hogy valamiben hol a hiba, akkor engem kell kérdezni, előre elmondom, mi várható nagy valószínűséggel. Egyszerűen meglátom a gyenge pontot.
Nem könnyű ám így élni. Tudatosan át kell lépnem az agyamon, és valakinek, aki ennyire agyas, mint én, ez bazi nehéz. Még akkor is, amikor álmodozik. Nehezen képzel el bármit, ami ütközik a valóságnak benne nevezett képpel. Az ő egyedi valóságával, azzal a világgal, ami nem feltétlenül kézzel fogható, de amit minden porcikájában érez.
Szokott figyelni kifelé a mások valóságába. Nem csak emberek valóságába, hanem macskák valóságába, képek valóságába, zenekastélyokba, egy fa belsejébe, ami éppen szembejön. De magából nem tud kivetkőzni, pedig nagyon szeretne. Néz ezért másokat, ahogy piknikelnek csodaországban, és örül a szíve, mert úgy érzi, vannak emberek, nem is kevesen, akikben van mese, van csoda, van fantázia, és akikben van elég kifejezés. Mert benne is vannak ilyenek. Van csoda, van gyönyörűség, van mesevilág, csak a kifejezés még mindig nem teljes. És emiatt aztán egy kicsit szomorú lesz. Pont annyira, hogy érezze, ez egy fontos valami, ez egy hiány, hogy nem teljes az élete, és ezért születik újra, meg újra, és hal meg újra, meg újra. Forog körbe és körbe, kerekedik, teljesedik.
És aztán vannak mindenféle mostok,és mindig választ valamit. De igyekszik olyan valamit választani, ami kellően közel van hozzá. Csak azt tudja átölelni ami kellően közel van. Ezért szereti, ha néha mások választanak helyette, mert attól tud igazán gazdagodni, attól tud nagyot lépni, meglátni azt, amit magától nem látna.

együtt

puding — Tue, 12 Aug 2008 22:25:02 +0000

Elkezdtem válaszolni egy kommentre. Abszolút értem, amit írsz. És igen, tényleg nem biztos, hogy találkoznak a vágyak. És aztán van egy sáv, hogy kábé mennyit tud mondjuk közeledni két ember az adott pillanatban. Nekem az a szomorú, amikor ott a lehetőség, és működne is a dolog, de egyik se mer lépni, mert nem meri megmutatni magát. Nem meri felvállalni magát, mert nem hiszi el, hogy lehet úgy szeretni ahogy van. Pedig lehet, hogy mind a ketten boldogabbak lennének. És azt is gondolom, hogy azért ez az egyezés/nem egyezés nem csak szerencse kérdése. Mikor Pé és én elhatároztuk, hogy változtatunk, és a saját magunk változtatásával, és az őszinteséggel kezdjük, akkor elkezdtünk dolgozni magunkon. Voltunk például belső gyerek terápián, ami szintén egy baromi fontos mérföldkő volt. És a nyitás (magam felé is) sem egyik pillanatról a másikra történt, hanem fokozatosan (és még mindig nincs vége). Ha mondjuk 8 éve valaki azt mondta volna nekem, hogy így fogunk élni, gondolkodni, tuti hülyének nézem. Spirituálisan is máshogy gondolkodtam, magamról is, a világról is. És lehet, hogy 8 év alatt megint sokat változunk. Nagyon jól emlékszem, hogy akkor (talán5?) éve, amikor úgy döntöttünk, hogy máshogy fogunk élni, feküdtünk az ágyban Pével, egymást átölelve és sírtunk. Sírtunk mindazért a fájdalomért, amit egymásnak okoztunk. Sírtunk azért is, amit mi kaptunk. És tudtuk, hogy ahogy eddig csináltuk, az nem volt jó. És tudtuk azt is, hogy együtt akarjuk csinálni. És be voltunk tojva, mint állat, mert fogalmunk se volt arról, mi lesz majd és hogy lesz. És ahogy gondolkodom, talán pont ezért is volt “könnyebb”. Mert kis lépésekben, kézen fogva kezdtük és a közösen átélt dolgok meg erőt tudtak adni, és biztonságot. Tudom, nagyon nyálasan hangzik, de mit csináljak. És nem értünk mindenben egyet. Meg nem is értettünk. És változtunk. És változtak a vágyaink is. És mindig új helyzetek adódnak. Az öcsémmel is beszélgettem például a swingerezésről, mert elmesélte egyszer, hogy neki rendben lenne, ha a felesége mással is akarna lenni, rajta kívül, mert az öcsém szerint ez egy teljesen normális dolog. És természetesen ő is szívesen lenne más nővel. (És ezt úgy mondta el, hogy nem tudta, hogy Pé és én hogyan állunk ezzel a témával.) De a felesége köszöni, nem akarja, és ezért ők megállnak itt. És lehet, hogy egyszer továbblépnek, és az is lehet, hogy itt maradnak. De nekem ebben ott van egy fontos momentum. Az, hogy elhangzott, hogy az öcsémnek ez belefér a világába, ő ezt el tudja fogadni, pedig a “normálistól” eltérő dolog. És a felesége tudja, hogy mit gondol erről a témáról az öcsém, és többet nem kell úgy tennie, mintha máshogy gondolná. Lehet, hogy azzal, hogy beszéltek erről a témáról, lehetőséget teremtettek egy másik vágy (nem feltétlenül szexuális) felvállalásának, amit így már könnyebb lesz kimondani. És igen, mindig, amikor az emberek beszélnek a vágyaikról, akkor ott van annak a lehetősége is, hogy egy nagy szakadék keletkezik közöttük, és elválasztja őket.

vonatok

puding — Thu, 03 Jul 2008 23:15:02 +0000

Anyukám szerint már egészen aprócska korom óta valami fura rajongással viseltettem a vonatok iránt. Azt is mesélte, hogy még talán két éves se voltam, amikor vonatra szállt velem, mert egyszerűen nem bírtam magammal, ha a kis falucskánk még kisebb állomásához értünk. Nálunk főleg piroskák jártak. Mint minden valamire való faluban, a mi falunkban sem volt se metro, se troli, se villamos, pláne libegő. Voltak ugyan autók, de a jómadarak is inkább két lábon (esetleg kézi besegítéssel), vagy bicajjal jártak (azzal kevésbé volt valószínű, hogy tajtrészegen valakit halálra gázolnak). A csigák és egyéb aprócska, halk szavú élőlények pedig nem hagynak elég nagy foltot. Szóval, visszatérve, a vonat azért erősen egzotikumnak számított mifelénk. És akkor vegyük hozzá az utazási betegségemet is, ami miatt, ha lehetett kerültem a buszokat (hacsak nem voltam éppen hányós kedvemben, ami szinte soha nem fordult elő velem), és az autózás is csak módjával játszott be, akkor is főleg bedrogozott állapotban.
Megint vissza a vonatokhoz. A vonat az egész más. A vonat, az külön világ. Átmenet két hely között, amik számomra nem léteznek, amíg fizikailag ott nem állok(bár mérget akkor se venné rá). Addig bárki mesélhet nekem bármit arról, hogy mit is csinált ottan, én azt nem hiszem. A vonat a varázseszköz, a csodás, táltos paripa, ami biztonságos távolba körémbűvöli a folyton változó, színes világot. Tetszett nekem ez a csoda. Néha még az is felmerült bennem, hogy talán le kellene szállni a többi mosolygó, és integető gyerekhez, akik a tó partján lubickoltak, vagy a kergetőző őzekhez. De nem. A vonat elringat. Olyan, mint egy kellemes anyaméh. Nem volt kedvem kivágni magam belőle egy másik világba. Kívülálló, néző, utazó maradtam bezárva egy kis fülkébe. Soha nem akartam mozdonyvezető lenni. Utazni akartam, és nézni, bámulni kifelé, vagy éppen befelé magamba. Mert ez is gyakran megtörtént. Szerettem első osztályon utazni. Kényelemesebb. Némelyik vonaton még az üléseket is teljesen le lehetett úgy dönteni, hogy összeérjenek, és egy nagy franciággyá alakult az egész fülke. Ezt senki sem bánta, mert első osztályon kevesebben utaztak, és én gyakran választottam a hétfő estét az utazáshoz, hogy még kevesebben legyenek. Enyém volt az egész fülke. Néha emberek mentek el az ajtó előtt, és ilyenkor újra és újra meglepődtem, hogy léteznek más emberek is, a vonaton is, nem csak az ablakon kívül. És szurkoltam, hogy ne jöjjenek be! Ki akartam élvezni a magányom minden cseppjét. Fürödni akartam benne, és lubickolni. És nem csak akartam, meg is tettem. Az az idő csak az enyém volt. Nem osztotta be sem iskola, sem munkahely, sem senki más. Szoktam olvasgatni. Írni. Zenét hallgatni. Nézelődni, és látni. Gondolkodni. Szabad voltam. De csak amikor egyedül voltam. Mindig akkor történtek velem a fájdalmas dolgok a vonaton, amikor nem voltam egyedül. Történtek persze vidám, és boldog dolgok is velem akkor, amikor nem voltam egyedül a vonaton, de ki emlékszik azokra? Azok csak röpke pillanatként, hangulatként költöztek belém, míg a fájdalom most is erősen belehasít a szívembe, amikor emlékszem. És akkor nem tudtam egyedül maradni, hogy a vonat elringasson, hogy a bágyasztó meleg eltompítson, hogy a mozdony ereje továbblendítsen. Sokat el bír ám a vonat húzni. Nagyon sokat. Engem is mindig elbírt. Még amikor a legnehezebb volt a szívem, a vonatnak meg se kottyantam. A vonat nem sajnált, nem örült velem, csak vitt engem, vitt, amíg oda nem értem. Amíg le nem szálltam.