Az előbb találtam itthon egy Gloria Jean’s Cofee-s menüt, és bevillant annyi minden. Ahogy kinyitottam, a Mocha Caramelatté. Azt ittam ott először, jópár éve már. Vagy a Very Vanilla Latté, amiről azonnal a Mina ugrik be. Ő teát ivott, előbb meleget, aztán hideget, én meg a vaníliás, habos csodával kezdtem. Ez is milyen régen volt már, mégis mennyire emlékszem rá. Emlékszem az ízekre, a Mina hangjára, a színekre, hogy miről beszélgettünk… Az egész becsomagolódott egy puha burokba. Egyszer ettem ittam Cookies ‘N’ Creamet: Kávé, tej és tejszínes krémmel töltött csokis keksz jéggel mixelve, a tetején tejszínhabbal (igazival) és csokiforgácsokkal. Akkor is a Minával voltam. Egy másik beszélgetés a ritka találkozások között. Pé az ír krémes, mogyorószirupos Irish Nut Créme-et szerette. A Gyereké a kókuszos, fehércsokis jegescsokoládé. Összefonódik minden ragacsosan puha, hívogató és elérhetetlen édes múlttá. Az én múltam, és még pár emberé.

A lágy édesség a lételemem. Valami, ami a teljességemhez, a jóllakottságomhoz kell. És valami, ami önmagában nem elég. Aztán kidobtam a menüt.