Az első reakcióm persze a pánik volt. Úristen, egy hatalmas pók és mindjárt… és itt megálltam. Nem jutott szembe semmi. Mi lesz mindjárt? Mi a legrosszabb, ami történhet? És valahogy ettől olyan viccessé vált a félelmem a pókoktól. A félelem és undor helyett az irracionalitás domborodott ott szépen. Hát végül is ennyiben maradtunk. Én trónoltam tovább, ő meg nézelődött.

Némely estén feltűnik ugyanott, a mosdószekrény sarkánál és békésen nézelődik. Olyasmi, mint amikor nálunk a faluban kiültek az öregek a ház elé a padra bámészkodni. Valahogy mindig ez jut eszembe róla.

Túl sokan menekülnek egy egész életen át olyasvalami elől, ami nem is üldözi őket

A pók meg fogta magát és megdermedt. Aztán megpróbált egészen észrevétlenné húzódni. Ezt úgy csinálta, hogy próbálta a lábait az egyik oldalára rendezni, hogy hasonlítson egy aprócska ágra. Arra még nem képezték ki, hogy egy fürdőszobában ez a legritkább esetben hatékony. Félt, vagy ha nem is félt, legalábbis is óvatos volt. Pé nem hallotta a kiabálásomat, ezért oldalazva kislisszantam, hogy szóljak neki. Nem ütöttem agyon. A félelem miatt nem. A félelem sebezhetővé tette a szememben. Visszaköszönt benne a saját természetemben. Mert valahol tényleg egy vérből vagyunk, még ha ő egész másmilyenből, akkor is.

A felszállást élveztem. De a hely olyan kevés volt. Egyszer csak elöntött a félelem, hogy ott vagyok bezárva egy nagy és meleg fémkoporsóban, amin vannak ugyan ablakok, de ezek egyrészt egészen kicsi ablakok, másrészt egy bizonyos magasság fölött már úgyis eltűnik a világ, és akkor nyer értelmet igazán a kék végtelensége. Később egy légiutas-kísérő mesélte nekem, hogy nekik több napfény jut, ezért kevésbé hajlamosak a depresszióra. Ha lent rossz az idő, fent akkor is süt a nap. Én nem a napot láttam néha, hanem az ürességet, a távlatok értelmetlenségét.

A pánikom nem tartott sokáig. Egyrészt túlságosan sok dolog volt még, amire kíváncsi voltam, másrészt rájöttem, hogy még egy repülő sem maradt a felhők fölött. Legalábbis elvileg. És miért ragadnék pánikba valami miatt, aminek most biztos nincs itt az ideje? Mégis minden repülésnél előjön egy pillanatra. Aztán elmúlik egy újabb pillanat alatt. Pedig akár meg is adhatnám neki magam. De akkor hol maradna a móka?

A gépünk az éjszaka közepén, sok órás késéssel szált fel. Két férfi között ültem. Különösen a bal oldali szomszédom tetszett. Már a reptéren kiszúrtam. Kiderült, hogy a késés miatta volt. Ez az ő karmája. Ejnye-bejnye. Megnyugtattam, hogy mivel a gép hátsó fele a miénk, a légbiztatóbbak a túlélési rátáink. Persze, ha az égből lezuhangatás lenne a karmánk, már biztos észrevettük volna. Nagy egyetértésben üldögéltünk ott hárman. A középső karfákat nagyvonalúan átengedték nekem. A hely elég kevés volt. És mintha csak véletlen lenne, a bal oldali szomszédomhoz érintettem a lábam. Igazi úriemberként húzta vissza az övét, nehogy kellemetlenül érezzem magam. Kis szünet után megismételtem a műveletet. Innentől a legnagyobb egyetértésben simultak össze a combjaink. Sokkal jobb volt így.

“Rettegj! :D Fickándozzanak a kis pillangók a gyomrodban, meg sóhajtozz csak, meg kapkodd a levegőt, meg izé pirulj, meg… :D De jó, hogy vagyok neked. Látod hogy törődök a félelmeiddel?”

Aztán meg ír ilyeneket is:

“Én meg annak örülök, hogy ilyen magicpuding vagy. Hogy nem sima vanília vagy csoki vagy diplomata, hanem ilyen ízig vérig velejéig romlott, különböző ízekben és hangulatokban és kiszerelésben, ajándék migrénnel vagy bűbájjal vagy vmivel.:) Éppen mi jut promóba.”

Csoda, hogy imádom?

“Perhaps all the dragons in our lives are princesses who are only waiting to see us act, just once, with beauty and courage. Perhaps everything that frightens us is, in its deepest essence, something helpless that wants our love.”
— Rainer Maria Rilke

“Talán életünk sárkányai mind hercegnők, akik csak arra várnak, hogy cselekedjünk végre, szépen és bátran. Talán minden, ami megrémít minket, a legmélyén valami gyámoltalan, ami a szeretetünkre vágyik.”

A fordítást köszönöm Csájának.:)