Eredetileg úgy volt, hogy nálam találkozunk, aztán meggondoltam magam. – Jobban érezném most magam nálad. – Jól van. Hol találkozzunk? Elmegyek érted. – A belvárosban végzek 5 felé. Jólesne hazajönni, kicsit lepakolni, kifújni magam, átállni. Legkorábban 6-kor tudok elindulni. Pontosan érkezik, és jólesik az út is. Pont így képzeltem. Beszélgetünk. Izgul. Megértem. Én is izgulok,
Figyeltem a fát. Régóta figyeltem. Időm volt rá bőven. Eldugták a sarokba. Miért oda ültették? Talán az árnyék miatt. Talán neki az az ideális, ha árnyékos helyen áll. Talán neki az a jó, ha nem süt rá a nap. Talán így megfontoltabban virágzik. Nem reagál az első becsapós napsugarakra. Lehet, hogy szélvédett helyet kerestek neki.
Biztos van valami oka, hogy pont most jutott eszembe, pedig régóta nem tudok róla semmit. Nem mintha foglalkoztatott volna, hogy vajon mi lett vele. Rajzot tanított úgy egy évig a mi kis falusi iskolánkban. Valahogy olyan volt, mintha sűrű ködön kellene átverekedned magad ahhoz, hogy észrevegyen. Fagyott föld színű szemei voltak. Festett női aktokat is.
