Becsukhatom a szemem, amíg hallgatlak? Így tudom jobban befogadni, amit mondasz. Persze. Azt szeretném érezni, ami most bennem van. Harmóniában szeretnék haladni magammal. Érezni akarlak közben téged. Azt, hogy most mit váltasz ki belőlem, hogy hogyan kapcsolódunk. Tudtam, hogy ő lassulni szeretne, belazulni. Simogatásokat a combján. És azt szerette volna, ha most ő kaphat először,
Volt, amikor olyannak éreztem, mintha egy vonat jött volna felém megállíthatatlanul. Tudtam, hogy teljes erővel csapódik majd bele az életembe. És így is lett. Hiába zokogtam, és reszkettem egész testemben, és kapaszkodtam, szinte minden apró darabokra tört. Az életem egy teljes bombázás után. Ott álltam egyedül. Meztelenül. Fázva. És nem akartam bezárni a lebombázott szívemet.
Apámmal régi és új családi fotókat nézegetünk. Én: – Olyan boldognak tűnsz gyerekként. Ő: – Az is voltam. Azt csináltam, amit csak akartam. Most nagyon más. Évek óta szinte csak a híreket nézi, és várja, hogy vége legyen a világnak. Hangosan méltatlankodik a karácsonyi családi filmeken, és öngyilkos merénylőket nézünk, és gyűjtjük a jeleket, hogy
Ő: – Nagyon sokat köszönhetek neked. Miattad elkezdtem megnyílni az igazi vágyaimra, és ma már élem őket. Én: – Úgy tűnik, ez az én egyik áldásom: a nyitottságom megnyit másokat. Ő: – Sokat változtam már, de senki nem nyitott rajtam annyit, mint te. Te vagy a legnagyobb hatással az életemre. Köszönöm. Emlékszem, milyen zárt volt,
Az egyedüllét és a tér így együtt… Ez az a végtelenség, amit bármire felhasználhatok, és én most magamnak akarom adni. A szívemben ülök. Melegség és puhaság vesz körül. A függönyöm lágyan hullámzik, ahogy a szoba lélegzik körülöttem. Szabad vagyok és meztelen. Válogatott zenéket és változó képeket engedek magamba. Van hogy sírok. Van hogy mosolygok. Ismétlések biztonságával cirógatom
És aztán itt van. Olyan erősen, hogy a gyomrom egy pillanat alatt ponttá sűrűsödik a súly alatt. De jó ennyi erőt érezni. Valamit, ami nagyobb nálam, akkor is, ha a részem. És mennyire ijesztő. A láthatatlanság levegője tölti meg az ürességemet. És még ezt is kénytelen vagyok elengedni. Semmi sem az enyém, csupán csak a
Egyesével vette le rólam a ruhadarabjaimat. Felemeltem a kezem, hogy lehúzhassa a felsőmet. Aztán a rózsaszín melltartóm következett. Egészen közel állt hozzám, ahogy a hátam mögött kikapcsolta a kapcsokat. Magamba szívtam a közelségét. A melleim már szabadok. A szűk szoknyám végigsimul a lábaimon mielőtt a földre érne. Aztán a harisnyanadrágom következik. Rajtam már csak az
Mindennek megvan a maga helye bennem. Még annak is, ami rejtőzködik. Néha, amikor érzésekről, emberekről, történésekről kérdeznek, gyakran az az egyetlen irányadóm, hogy mi, hol van bennem. Ha megkérdezed, mi a különbség szeretet és szerelem között, az a legkristályosabb különbség, hogy nem ugyanott vannak bennem. Embereket máshová teszek el. Persze vándorolnak bennem. Utakat járnak be.
Már világos volt, amikor felébredtem. Az ő ágyában voltam. Tudtam, hogy hamarosan jelez majd az ébresztő óra. Felkeltem, hogy pisilni menjek. Finoman felsóhajtott álmában, és átölelte az üres, meleg helyemet. Megfogott, ahogy így kívülről láttam feküdni a ragyogó sötétség közepén, ahogy szinte világított a teste. Amikor visszatértem, az ő oldalára feküdtem az ágyban, mögé. Apró
Mindig is szerettem a maszkokat. Szerettem a cirádás, díszeseket is, de még jobban szerettem a személytelen maszkokat. Minél személytelenebb, annál jobb. Legalábbis máson. És kíváncsi voltam, milyen lehet egy fekete, egész fejre húzható, csuklyás maszk. Volt egy elképzelésem az érzésről, a dinamikákról, amiket hoz. És amikor felvettem, mégis más volt. A sötét oldalam ujjongani kezdett
