Nem tudom, volt-e valaha ennyire kreatív, ennyire változatos a tér körülöttem. Olyan színház ez, amiben vannak díszletek. Vannak olyan bútorok, amik nem hozzám tartoznak már, de most még itt vannak velem. Ahogy az ujjammal végigsimítom a lakkozott fát, követem az íveit, beszívom az illatát. Milyen régi darab. Néha olyan jó lenne tudni, hogy honnan jött,
Olyan hetem volt, hogy azt éreztem, az élet a tenyerén hordoz Engem. Szinte mindegy volt, hogy merrefelé fordultam, szeretet, öröm, gyönyör, élvezet, boldogság áradt felém. Olyan sokat kaptam, hogy a mennyekben éreztem magam, és nem ijedtem meg ennyi boldogságtól. Jöhet bátran. És azok a csodálatos férfiak… Tele vagyok hálával és dorombolással. Köszönöm. És most vannak
Eredetileg úgy volt, hogy nálam találkozunk, aztán meggondoltam magam. – Jobban érezném most magam nálad. – Jól van. Hol találkozzunk? Elmegyek érted. – A belvárosban végzek 5 felé. Jólesne hazajönni, kicsit lepakolni, kifújni magam, átállni. Legkorábban 6-kor tudok elindulni. Pontosan érkezik, és jólesik az út is. Pont így képzeltem. Beszélgetünk. Izgul. Megértem. Én is izgulok,
Az egész életemet válogatom át most. Mit vigyek magammal, mit tartsak meg… Ahogy egyre-másra tűnnek el a tárgyak körülöttem, a lelkem is megkönnyebbül. Pedig szeretem őket. De jó érzés ez a szabadság most. Pedig tudom, hogy aztán majd nehéznek érzem majd, amikor mindaz, ami most tágul, elkezd szűkülni. Ugyanakkor fontos, hogy megmaradjon bennem ez az
Az oldalamon ül, és a puncimat simogatja. Bár talán nem is ez a jó kifejezés erre, mert a keze alig ér hozzám. Olyan finom és puha érzés. A vénuszdombom szinte dorombol a kezei alatt. Innen most minden olyan gömbölyű. Érzed, milyen gömbölyű? Igen. Mosolygok. Az érintésed is az, abból tudom. A nagyajkaid teljesen nyitva vannak.
Gyönyörű volt a nap. Izgalmas és mozgalmas. És boldog voltam. Mégis éreztem a testemet, ahogy nyújtózásra, mozgásra, szabadságra vágyik, ahogy élni akar, együtt lenni, együtt tenni, együtt érezni. Ez kell a teljességemhez most. A jóni-tojásom meleg, ahogy a szívem elé tartom. Arra vágyom, hogy a szívem, a puncim, minden sejtem és az élet együtt rezeghessen,
Ahogy bennem van, nem tudom, hogy ő dédelget-e engem, vagy én őt. Egymást szeretjük. Elevenséget, hullámzást, izgalmat hoz magával, és imádom érezni, játszani vele. Miután kiveszem, még jó ideig olyan, mintha még mindig bennem lenne, mintha velem maradna, belém dörgölőzne. Az összehúzódásaimat erősebbnek érzem, pedig még nagyon új az élmény. Régóta akartam már jóni tojást,
Olyan rég volt már, amikor utoljára tudatosan mentem le az alvilágba, amikor tudatosan és önszántamból vetkőztem meztelenre a sötét istennő előtt. Most azt éreztem, hogy itt az ideje újra. Nem félelemből, nem is fájdalomból, hanem egyszerűen mert eljött az ideje, mert vártak rám. És mentem. Mert az alvilág útjai tökéletesek és megkérdőjelezhetetlenek. Éjfél volt, amikor
Egy ideje minden nap megmasszírozom a melleimet. Néha a tükörben nézem. Máskor a kezeimmel látom magam. Mennyi mindent tudnak az ujjaim rólam. A finom párnácskák. A tenyerem. Minden barázda és mélyedés egy kapu, és tovább lehet jutni. Játszom. Dédelgetek. Gondoskodok. Érzek. Élvezek. A mellbimbóm keményen áll, és csigalassúsággal simítom végig a tenyeremet rajta, mert olyan
Kezdetben volt a sötétség, és az a kezdet is valaminek a vége volt. A sötétség átható volt és bársonyosan puha tapintású. Olyan, amibe szíved szerint te is beleolvadnál. Mintha nem is létezne semmi más. És mintha soha nem is létezett volna. Fájt a napkelte. Éles volt a fény és átható. Mindenné vált. Nem hagyott teret
