Olyan figyelmet és gyengédséget adok magamnak, amit eddig talán soha. Olyan szeretetminőségeket, amiket eddig másoktól vártam, és másoktól kaptam. Minden érintés, sóhaj, lebegés, íz, textúra, amit magamnak adok eleven, életteli és mélyen tápláló. Sok gyönyörű csodát kaptam kívülről, másoktól. Sok belső teremet így értem el. Mások vittek el oda, mások segítettek kitárni az ajtót bennem.
Anyu: – Mit csináltál a hajaddal, hogy ilyen szép göndör? Becsavartad? Én: – Nem. Magától ilyen, ha jól van táplálva. – Mindig is ilyen hajat akartam, mint amilyen most a tiéd. Anyunak hullámos a haja eredetileg, de gyűlöli a hullámokat. Az én hajamat is akkor szerette régen, amikor egyenes volt, vagy összefogtam. Mert csak úgy
Los Angelesben megváltozott bennem valami. Persze nem a város miatt, hanem a workshop miatt, az emberek miatt, és az hogy mindezt én adtam magamnak. Jó ideig éltem abban az illúzióban, hogy mivel egyedül vagyok, el vagyok vágva a szex sok ajándékától. És ez egy éhség, amit majd csak akkor tudok csillapítani, amikor valakivel együtt vagyok.
Azért jöttem ki Angliába (nagyrészt), mert pénzt akartam keresni az Erotic Blueprint Coach képzésemre, és elvégezni a képzést. Januárban kezdek majd. Az előtanfolyam már novemberben kezdődik, de annak az anyagát is megkaptam már.Jövő ilyenkor már Erotic Blueprint Coach leszek. És valami nagyon más bomlik ki az életemben. Direkt nem használom a kezdődik szót. Kibontom, ami
Gyakran nézek a tükörbe. Imádom, amit látok. A hajam gyönyörű kiengedve, és álomszép feltűzve. Eleven. Szinte lüktet. Úristen, de imádom. És ennél még sokkal jobb lesz. Világéltemben hullámos hajam volt. Ha jó napja volt, magától is csodásan állt. De ritkán volt ilyen napja. És nem nagyon tudtam, hogyan kell bánni vele. Azt sem tudtam, hogy
Nem egy pillanatra születtem, hanem egy életre. Pontosan úgy, ahogy mindenki más. Legyen az az élet bármilyen rövid vagy hosszú, soha nem egy pillanat. És vannak azok az idilli állóképek, amiket kergetünk, amiket meg akarunk valósítani, és aztán beléjük akarjuk betonozni magunkat, hogy ne tűnhessenek el. És védeni akarjuk, bármi áron. Talán máshogy ölelném át
Even after all this time, the sun never says to the earth "You owe me."
Az életeliségemet a legtöbbször akkor éltem át a maga teljességében, amikor a testemben voltam, nem “csak” a fejemben. Ott voltam a mostban. És ezekben a pillanatokban a testem nem is testnek tűnt, hanem sokkal többnek. Mintha egyfajta kiterjesztett érzékelés csatornája lett volna, amiben illatok robbannak, terek tűnnek elő a semmiből, amiben a kapcsolódás gazdagságának széles
Azt terveztem, (illetve még mindig így van), hogy télen, amikor a park zárva lesz a látogatók előtt, én akkor is itt maradok. Ne ilyen horrorisztikus dologra gondolj, mint mondjuk a ragyogásban, mert nem leszek egyedül. De béke lesz itt, és be tudok kuckózni, hogy végre elkezdjek dolgozni az online kurzuson, ami már régóta foglalkoztat. Ehhez
Áttétes. Fura, amikor egy ilyen hírt közölnek veled, és meg sem lepődsz, mert annyira olyan, mintha mindig is ott lett volna, mintha ezt az árnyékot mindig is ismerted volna. Minden váratlansága mellett nem volt váratlan. Egyszerűen, mintha csak a rák kivárta volna a sorát, és most belépett a reflektorfénybe. Nehéz beismerni, de mindezt az önpusztítást,
