1. levél


Mélyen tisztelt Uram!

 

[dropcap]Ha[/dropcap] tudná, mennyire hiányzik nekem, nem lenne velem ilyen kegyetlen. Sokat gondolok Magára. Elhanyagoltságomban igazán buta dolgokat vagyok kénytelen művelni, és ennek csakis Maga lehet az oka. Mégis hogy gondolhatja, hogy távollétében itthon ülök egyedül, Magára várva? Miből gondolja, hogy azt egyáltalán ki lehet bírni, amikor a Maga hiánya több mint húsba vágó. Pedig próbáltam, higgye el! Annyit gondoltam Magára, hogy már a vibrátoromban is lemerült az elem. Ha tudná, mennyi orgazmusom volt Magára gondolva. Még a két héttel ezelőtti rekordomat is megdöntöttem.

Gondoltam a kezeire, hogy Magánál sosem lehet előre tudni, a következő pillanatban hogyan ér az emberhez. Néha éppen csak alig, lágyabban, mint egy pillangó lebbenő szárnya, ami talán nem is ér bőrhöz, de mégis mindene belebizsereg abba az egy apró fuvallatba. Vagy lehet, hogy belém markol. Erősen megmarkolja a combjaimat, és én pontosan érzem, hogy a combom a magáé. A Maga szorítása egyszerre fájdalmas és megnyugtató. Olyankor úgy érzem, ez az élet rendje. Néha szeretném, hogy annyira szorítson meg, hogy össze is olvadjunk.

Máskor meg a tenyerét húzza végig rajtam, miközben a torkomban dobog a kis szívem. Sokszor előbb hallom meg a csattanást, mint hogy érezném azt a csípést, amit a csapás okoz, vagy egyáltalán észrevenném, hogy maga kicselezte az élvezetben lubickoló figyelmetlenségemet. Aztán ott vannak a Maga kíméletlenül kutakodó, csodálatos ujjai. Néha nem is tudom, haragudjak-e rájuk vagy inkább csak szeressem őket, de mindenképpen megérdemlik legmélyebb hódolatomat. De már megint elkalandoztam, pedig most azért vagyok itt, hogy beszámoljak, miként telnek a napjaim Maga nélkül.

Muszáj volt elmennem itthonról, mert már nem bírtam tovább. Azt a kivágott, kis fekete felsőmet vettem fel, ami alig takar valamit. Tudja, azt, amelyikben Maga is úgy szeret nézni engem. Igen, azokkal a kis, finom, fehér fodrokkal. Az volt rajtam, amikor Maga utoljára beugrott hozzám. Akkor is mennyire vártam magát. Aztán ott térdeltem a Maga lábai előtt, és olyan vehemenciával cuppantam Magára, mintha egyben le akarnám nyelni, mintha az lenne az utolsó vacsorám. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy megint ilyen sokat kell még magára várnom hiába.

Mikor is volt ez? Két hónapja? Vagy talán megvan az három is. Maga nélkül olyan lassan múlik az idő, hogy fel is adtam, hogy számon tartsam. Ugyan mi értelme lenne? Csak fokozná a kínlódásom, pedig epekedésben már ez idáig is túlteljesítettem az egy életre kiszabott keretemet.

Szóval azt a kis fekete felsőt vettem fel a finom, fehér fodrokkal, meg azt a csöpp miniszoknyát, ami Magától kaptam ajándékba. Igazán jó ízlésre vall, sokan meg is dicsértek benne. Bugyit és melltartót nem vettem fel. Azt csakis Magának tartogatom, abban más nem láthat. Ehhez ragaszkodom. Punktum.

A necc combfix majdhogynem kiabált, hogy nehogy otthon hagyjam! Ő is olyan magányos Maga nélkül. Sokat gondolunk Magára. Maga ismer engem, és nagyon jól tudja, milyen nagylelkű a természetem, szóval felvettem a combfixet is. Nem tehetek róla, akkor vagyok boldog, ha mások is azok. Néha igazán átok az ilyen természet, de mégis mit tehetnék ellene? Meg aztán ki hibáztathatna érte? Akarjam azt, hogy boldogtalanság vegyen körül? Na ugye.

Arról is Maga tehet, hogy abban a fekete masnis tűsarkúban mentem el, mert rászoktatott engem a tűsarkúra. Korábban nem hordtam ilyeneket, de a Maga kedvéért mindig felvettem őket, ugye emlékszik még? Mára aztán el sem tudom képzelni magam magas sarkak nélkül. Látja, milyen nagy hatással van rám? Tudom, mennyire szereti a műszempillát, így aztán azt is tettem fel. Igazán a Maga kedvére való lettem volna.

Abba a kis kávézóba mentem, amit Maga is úgy szeret. Kértem egy kapucsínót tejszínhabbal. Tudja jól, mennyire szeretem a fehér, habos dolgokat nyalogatni. A nyelvem olyan érzékeny. Néha azzal játszom, hogy végigfuttatom a fogaimon, vagy az ujjaimat nyalogatom, és aztán élvezem azt a kis csiklandós bizsergést. De amikor mindehhez ízek, és az olvadozó hab lágysága is hozzákapcsolódik, ahhoz a világon semmi más nem fogható. Persze most sem bírtam ki, és muszáj volt belemártanom az ujjamat, aztán lenyalogatni róla a habot. Ah, isteni érzés. Muszáj valahogy némi kis örömöt csöpögtetnem magamba, hogy kibírjam Maga nélkül. Persze jó páran bámultak rám sóvár szemekkel, de úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Mégsem kokettálhatok válogatás nélkül mindenkivel.

Addig élvezkedtem ott magamban, míg meg nem jelent a pincér, hogy záróra van, és hozta a számlát. Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen nincs is nálam pénz. Ugyan hová tettem volna? Még egy bugyi vagy egy melltartó sem volt rajtam. Ide vezet, ha az embernek elvei vannak. És hát olyan sokat gondoltam Magára, hogy a pénzről egész elfeledkeztem. Fülig vörösödtem szégyenemben. Nem is tudtam mást kinyögni, mint hogy: „Ó.”. A pincér minden bizonnyal nem most találkozott először azzal, hogy valaki azt mondja neki: „Ó”, és azt mondta, várjak zárásig, akkor fizethetek természetben.

Kisurranhattam volna persze közben, amikor a pincér nem néz oda, de én becsületes nő vagyok, és nem szeretek tartozni senkinek. Közben arra gondoltam, hogyan alakultak volna a dolgok, ha Maga is itt van velem. Ismerem Magát, tudom milyen komisz. Maga is azt akarta volna, hogy természetben fizessek, és végignézte volna az egészet, aztán otthon meg jól megbüntet érte.

Be kell valljam, némileg megrémültem, amikor zárás után nem csak a pincér, de a tulajdonos és a csapos is ott maradtak. Én nem tudtam, hogy ez egy ilyen drága hely. Habár az a kapucsínó nagyon finom volt, ezt aláírom.

De most látom csak, hogy milyen sokat írtam már. Biztosan halálra untattam Magát. De mégis, mondja, mit tehetnék? Kénytelen vagyok ilyen butaságokkal szórakoztatni magam. Maga tehet róla, minek hagy magamra? Most is épp az Ivettet várom. Igen, az a szőke, formás barátnőm, akinek azok a fantasztikusan puha és telt ajkai vannak. Csodákat tud velük művelni. Ő is úgy unatkozik otthon egyedül.

De most már tényleg nem tartom fel magát, csak tudatni akartam, hogy nagyon hiányzik. Sokat gondolok Magára:

 

Lili

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen hajdobálás ízű. Selymesen áramló.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Friss bejegyzések

Áradunk

August 6, 2017

Két szárnya van

August 4, 2017

Forróság van

August 4, 2017

Egyre mélyebbre

July 7, 2017

Kattints a képre az orgazmus meditációs programokért:

Kattints a képre az orgazmus meditációs programokért: