Önhalálrajzom


1.

Az, hogy egyszer majd meghalok, már eldöntött tény volt abban a percben, hogy megfogantam. Sőt, igazából már jóval korábban. Az életem nem a fogantatásommal kezdődött, és a halálommal sem ért véget. Szóval nem olyan könnyű megszabadulni tőlem. Nem ám.
Ahogy biztosan te is, úgy én is hallottam, hogy halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Nos, ez nem így van. Na jó, részben így van, bár én valahogy egész másmilyennek képzeltem az egészet. Kezdjük talán azzal, hogy a „lepergés” nem a halálom pillanatában történt, és nem is előtte. Akkor egész mással voltam elfoglalva. Azzal a hatalmas fémdarabbal, ami a robbanástól eszméletlen gyorsan száguldott felém. Kevesebb mint egy pillanat alatt a fejem elvált a testemtől, forogni kezdett a levegőben, majd földet ért a járdán. Tessék lássék gurult még egy kicsit, majd ahogy nyugvópontot talált, megállt. Látni nem láttam semmit, mert a szememet már korábban szorosan lecsuktam. Az agyamig még akkor nem jutott el, mi is történt. A struccpolitika biztonságának illúziójában sütkéreztem. Nem tudom, ha nyitva lett volna a szemem, mit láttam volna. Talán láttam volna, ahogy a világ forog körülöttem. Talán a halál örvényének hittem volna fejem kerge röptét, talán nem. Ezen most már fölösleges töprengeni.
Mivel nem éreztem fájdalmat – sőt, igazából semmit sem éreztem-, azt hittem, nem is történt velem semmi. Az is csak később tűnt fel, hogy nem hallok hangokat. Minden olyan távolinak tűnt.
A halál maga nem jár hirtelen megvilágosodással, de egész más perspektívába helyezi az időt, a létezést, a mindent, vagy épp a semmit, amik halálomtól ugyan egyáltalán nem változnak, én viszont egész másképp érzékelek mindent.
Ahogy kinyitottam a szemem, tudtam, hogy halott vagyok. Fejem több méterre a testemtől még mindig csukott szemmel hevert a porban. A helyzet elég egyértelmű volt. Talán hálát kellett volna adnom magamban a sorsnak, hogy halálom hirtelen, fájdalommentes és egyértelmű volt. Nekem ez csak később jutott eszembe. Akkor, ahogy ott álltam, az egyik halálmód ugyanolyannak tűnt, mint a másik. Egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, csak egyszerűen más útvonalak, amik végül ugyanoda vezetnek.
Soha nem láttam a testem még ilyen szemmel. Soha nem gondoltam addig így rá. Most nagyon precíz, gyönyörű szerkezetnek láttam. Eltűnt minden szorongás, amit eddig a testemmel kapcsolatban valaha is éreztem. Évszázadokig tudtam volna csodálni magam, vagy bármelyik másik emberi testet, pedig korábbi életemben egy levágott fejű hulla a legkevésbé sem jelentett volna kellemes esztétikai élményt.
Létezésem nyomatékosításaképpen, meg persze kompenzálandó, hogy a halállal egy csomó jó dologról lemaradok, akár kísérthetnék is, de ez nem igazán az én világom. Igyekszem kihozni a halálomból a lehető legjobbat.

 

2.

 

A halál nagyrészt emlékezés. Mindenre. Mindenre, ami megtörtént, és mindenre, ami velem kapcsolatos. Események, érzések, következmények… Annyi minden, aminek eddig nem is voltam tudatában. Ez az emlékezés fájdalmas, helyenként meglepő, és persze örömteli is. És nem csupán eseményekre emlékeztem, hanem álmokra, illatokra, érzésekre is. Emlékeim életet leheltek porcikáimba. Varázslat keringett ereimben, és nosztalgiával töltött el érzékeim visszhangja.
Valahogy így kezdődött „életem filmjének vetítése”. A cél nem a szórakoztatásom volt, inkább mintha rendet tennék. Mint amikor elköltözöl, és becsomagolod a dolgaidat. Újra végigsimítod, és szépen elraktározod, amit szeretsz. Rég elfeledett kincseket fedezel fel. Olyan dolgokra bukkansz, amikről fogalmad sincs hogyan kerültek hozzád, vagy hogy vannak neked egyáltalán. És persze kidobálod azt, amire már nincs szükséged.
Szerencsére nem kellett végigszenvednem újra az egész életem minden kínját, vagy üres percét. Nem bizony. Nem kellett több hónapnyi vécén ülést, rókázást, hidegrázást újraélnem. Ezeknek nem volt igazán jelentőségük. Ahogy kimaradt a munkahelyi és otthoni robot nagy része. A pillanatok (helyenként órák), amikor gondolatban valahol máshol jártam.
Legalábbis időben mérve, arányosítva, életem értelmesen töltött percei nem túl nagy hányadát tették annak az időnek, amit a Földön töltöttem. Úgy tűnik, túl sokat pocsékoltam el.
Számomra az egyik legnehezebb dolog a halálomban, feldolgozni, hogy elvesztettem az életem. Hogy vannak álmok, tervek, elképzelések, fantáziák, lehetőségek, amiket már sosem válthatok valóra. És ezek nem csak a saját álmaim, hanem mások álmai, jövőbeni szép reményei, melyek megvalósításának aktív szereplője lehettem volna, ha tovább élek. Mert az életem nem csak rólam szól, hanem minden egyes emberről, akivel akarva, vagy akaratlanul, fizikailag, lelkileg, vagy virtuálisan kapcsolatba kerültem. Így végül is, habár fizikailag az életem véget ért, egészében nézve azonban még mindig élek, de efölött az élet fölött már az ég világon semmi befolyásom sincs, mégis átérzem. Amit valaha is elindítottam, annak a hullámai visszatérnek hozzám.
Tudom, egy robbanás helyszíne a legkevésbé sem tűnik alkalmasnak, hogy belemélyedjek életem kivesézésébe, de halottként a helyszín teljesen mindegy. Mint ahogy az időpont is. De valahonnan mégis folyton éreztem azt az állandó sürgető érzést, hogy ideje nekilátnom életem áttekintésének, mert amíg nem teszem, addig csak bizonytalanul lebegek összevissza saját nemlétem kapujában, és ez bizony egyáltalán nem kellemes érzés. Mintha addig nem lehetnék igazán a jelenben, amíg le nem zártam magamban a múltat, és el nem engedtem a jövőt. A halál is egy folyamat. Nem csak annyiból áll, hogy dáing, meghaltam, 21 gramm eltűnt a nagy, szagtalan semmibe. Az csupán az első lépés. Egyszer majd megtudod te is.

 

3.

 

Talán szívtelennek tűnök, amiért nem kezdtem el eddig siratni azt a sok mindent és mindenkit, akit halálommal elvesztettem. Őszintén szólva először ők eszembe se jutottak, mert annyi minden történt egyszerre, hogy szinte minden másról elfeledkeztem.
Szeretteimmel együtt éreztem. Halottként a helyzetem e szempontból talán egy kicsit jobb volt, mert szabad voltam. Azt látogattam meg, és akkor, amikor csak akartam, addig maradtam, ameddig csak akartam, így halálom nem fosztott meg tőlük teljesen. Én többet éreztem belőlük, mint ők belőlem. Én megérinthettem őket, míg ők nem érinthettek engem.
Volt, hogy órákig ültem a férjem mellett. Vigasztalást jelentett neki a jelenlétem. Tudtam, hogy érzi, mellette vagyok. Beszélgettünk. Egy külső szemlélődőnek ez nem tűnt volna fel, mert számára én láthatatlan voltam, párbeszédünk pedig hallhatatlan. Férjem már korábban is érezte a szellemeket, emiatt könnyű volt vele kapcsolatot létesítenem.
Látni nem látott engem. Persze nem fej nélkül rohangáló hullaként próbáltam elhalmozni a szeretetemmel. Felölthettem bármilyen külsőt, amilyet csak akartam. Vele leginkább régi önmagam voltam. Ő az az ember, aki a legközelebb állt hozzám az egész világon. A társam volt. A köztünk lévő erős köteléket általában még idegenek is érezték. Vele sokkal jobban saját magam lehettem, mint ahogy nélküle, és ezzel ő is ugyanígy volt. Esténként mellé feküdtem az ágyba, simogattam a haját és a hátát, ahogy azt gyerekkora óta szerette. Igyekeztem tompítani a fájdalmát, és sok szeretettel venni körül. Éreztem, ahogy az ujjaimból valami különös, meleg energia áramlik felé, hogy simogatásom némi békét hoz és egy kis könnyebbséget, mert még nem veszített el teljesen. Mindig féltem attól, hogy majd ő megy előbb. Csak a halálom után jöttem rá, hogy ezt a fájdalmat nem lehet megúszni, vagy elkerülni. A halálom mindkettőnknek fájt, és én vagyok az, aki ezt a fájdalmat okoztam. Bármelyikünk megy el előbb, megszűnik az a mi, akik valaha emberként voltunk. Elvesztettük a közös jövőt, és elvesztettük a másikkal saját magunk egy részét is. Választhattam volna azt, hogy vele maradok, szorosan összekapcsolódva élete végéig, vagy még annál is tovább. Néhányan ezt választják, nem csak férjek, feleségek, de szülők és gyerekek is, vagy barátok. Pár lehettünk volna saját világunk kerengőjén bolyongva. De nem akartunk ilyen életet és nem akartunk ilyen halált.

 

4.

 

Temetésem egy csodaszép, tavaszi napra esett. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, milyen legyen az idő aznap, pont ilyet kértem volna. Emberi testben, életemben ezt a derűs időjárást szerettem a legjobban. A szél játszik az emberekkel, az egész világ tele van ígérettel, mintha bármi lehetséges volna. Temetésemmel kapcsolatban nem volt semmilyen kifejezett kívánságom. Nem akartam előírni senkinek, hogy örüljenek átkelésemnek egy új világba, mint ahogy azt sem, hogy zokogjanak koporsóm fölött. Mindenki tegye azt, amit akar, és érezzen úgy, ahogy érez, slusszpassz.
Koporsóban temettek el. Ha hamvasztásról volt szó, nekem mindig eszembe jutott, hogy a holttest a nagy hő hatására felül a „kemencében”. Valahogy számomra rendkívül morbid gondolat, hogy a holttestem ott brékel a lángok között. Nem mintha az, hogy férgek fognak szétrágni sokkal kellemesebb lenne, de valahogy nekem megnyugtatóbb táplálékként részt venni az örök körforgásban, mert ez olyan, mintha halálom, minden erőfeszítés nélkül is hasznot hozna.
Egész életemben egy dologtól tartottam igazán, hogy a véletlenek különös összjátéka folytán majd élve temetnek el. Egy ideig még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy talán meg kellene kérnem valakit – esetleg Buffyt-, hogy biztos, ami biztos, döfje át a szívem egy karóval, ha meghalok. Ezt megúsztam. Akinek a feje elválik a testétől az (legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint) tökéletesen halott. Annak az esélye pedig, hogy vámpírként térjek vissza, egészen minimális. Sőt, a minimálisnál is minimálisabb. Így tehát minden rendben.
Van valami fura dolog abban, hogy miután meghaltam, a testem még itt maradt, és mindenképpen valami testeltüntetési projektbe kell kezdeniük a szeretteimnek. Szerencsére nem születtem kapucinus szerzetesnek, így nem készült a hullámból se faldísz, se gyertyatartó, vagy bármi ilyesmi. Bár ha kapucinus szerzetesnek születek, ez a tény bizonyára nemhogy borzadállyal, hanem valami büszkeségfélével töltött volna el.
A véremet sem csapolták le, az agyamat se húzkodta ki senki az orromon keresztül, nem hasznosítottak újra, a testemet egyszerűen, békésen a föld alá helyezték megrohadni, többé már nem volt szükség rá.
Egészen elérzékenyültem attól a sok szeretettől, ami a gyászolóimból áradt. A születésem és a temetésem napján tökéletesen én voltam a középpontban, a lehető legtisztább, legjobb formámban. Eddig soha nem gondoltam így a temetésre. Mindig úgy éreztem, semmi értelme annak, hogy az emberek összegyűljenek egy ilyen szertartásra, mert a gyász úgyis belül zajlik, és mindenkinek a magánügye. Így a másik oldalról megtapasztalva, megváltozott a véleményem. Jobb későn, mint soha, ugyebár. Ott voltam mindenki szívében. Éreztem magam bennük, és igyekeztem visszatükrözni ebből a szeretetből feléjük valamit. Hálás voltam, hogy élhettem, hogy átélhettem. Egyszer majd ők is érezni fogják azt az elképzelhetetlen csodát, amit én éreztem akkor, ott a temetőben, és ez erőt ad majd nekik a folytatáshoz. Ott leszek majd velük akkor én is.

5.

Gyerekkorom óta foglalkoztatott a gondolat, hogy mi lesz, ha egyszer már nem leszek. Persze nem csecsemőkorom óta, azért annál idősebb voltam. Nem ember, vagy állat halt meg akkor, hanem az elemes telefon, ami az öcsémmel kötött össze. Nem mintha nem lettünk volna hallótávolságban, de kaptunk két telefont, amik zsinórral voltak összekötve, és ha felemeltük a kagylót, akkor tudtunk beszélni egymással, vagy azzal, aki a kagyló másik végén lógott.
Amikor én gyerek voltam, ez nagy szám volt, mert az embereknek általában nem volt telefonjuk. Ahogy a legtöbb játék, úgy ez is elfelejtődött idővel. Amúgy sem volt valami érdekes. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy az elemből valami kifolyt a telefonból, és szétmarta az egész polcot. Ha csak el nem égett az a polc, a nyom még mindig ott van a fában.
Amikor felfogtam, hogy mi is történt, az a pillanat mélyen belevésődött az emlékezetembe. Az volt az a pillanat, amikor először szembesültem vele, hogy az élet nem olyan, mint azok a rajzfilmek, ahol ha kilapít egy úthenger, pillanatok alatt visszanyered a régi formád. Rájöttem, hogy vannak dolgok, amik már soha nem lesznek ugyanolyanok. Hogy vannak dolgok, amik örökre megváltoznak. Ez a gondolat akkor félelemmel töltött el.
Később ez a félelem csak tovább nőtt. Kétségbeesetten kerestem a választ, hogy mi történik, ha egyszer meghalok. Álmomból izzadtan riadtam fel arra a gondolatra, hogy meghalok, és azzal megszűnök létezni. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem, a halál mindjárt tényleg eljön értem, és elvisz, elrabol. A semmibe kerülök, ahol nincs fény, nincsenek hangok, nincs ott senki. Egyedül leszek ebben a semmiben, és nem tudok majd hová bújni. Őrült leszek majd akkor, és hiába csinálok bármit, nem hall senki, nem lát senki, nem érez senki, ahogy én sem. Így képzeltem a semmit, mert azt el sem tudtam képzelni, hogy én egyszer megszűnök létezni. A tudatom utolsó csirája is megsemmisül. Pedig volt idő, amikor nem voltam, de ez a gondolat valahogy mégsem tudott megvigasztalni.

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen hajdobálás ízű. Selymesen áramló.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Friss bejegyzések

Áradunk

August 6, 2017

Két szárnya van

August 4, 2017

Forróság van

August 4, 2017

Egyre mélyebbre

July 7, 2017

Kattints a képre az orgazmus meditációs programokért:

Kattints a képre az orgazmus meditációs programokért: