És a Fifi szépen leugrik az ágyról, mert tudja, hogy a “Tünci!” azt jelenti, hogy ne legyél ott, ahol a gazdi van. A hálóban ez a leugrás az ágyról, a konyhában meg a szőnyeges sarokba történő látogatás.

• Én: -Gyere ide! Most nézd, milyen boldog!
• Pé: -Csak ennyi kell a boldogsághoz.

Ha megkérdeznék, hogy mi a legbiztosabb pont az életében, talán azt felelné, hogy Pé az. Már alig emlékszik azokra az időkre, amikor Pé nem volt vele. Persze tudja, hogy semmi nem tart örökké. Ő sem és Pé sem. Azt beszélték, hogy együtt halnak meg inkább, nem külön-külön.  Aztán vagy így lesz, vagy nem.

A világ, ami körülveszi, az sem biztos pont. Pont a múltkor mondta, hogy az a sok elfogadás és támogatás, amit sokfelől kap, azt az illúziót táplálja, hogy a világ szép és támogató. Mintha az a sok trágya azért kellene, hogy a virágok és gyomok is erősebbre, nagyobbra, kiirthatatlanabbra nőjenek. Valahogy neki leginkább ezt az arcát mutatja. De tudja, hogy ez csak illúzió. Persze ettől még igyekszik azt hinni, hogy az illúzió, miszerint a világ tud másmilyen is lenni, szintén illúzió, mert ez az ő saját, külön világa, és ettől más.

Néha meglepődik dolgokon. Például áll a tükör előtt, szájvízzel öblöget, és bizsereg a szája. Arra gondol, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez az érzés jó vagy sem. És hogy le lehetne írni mondjuk kellemességi/kellemetlenségi faktorral. Meg persze le lehetne írni még egy csomó faktorral és változóval. Minél többet gondolkodik, annál több jut az eszébe. És próbálja elképzelni, hogy a nagy végtelenben milyen sokdimenziós görbét adna ki az a szájöblítés, ott a zuhanyzóban, a tükör előtt. Pedig igazából egy lényegtelen dolog. Kábé annyira lényegtelen, mint amikor a pillangó meglebbenti a szárnyát. Vagy épp nem lebbenti meg.

Néha kívülállónak érzi magát. Mintha a világ valami tőle függetlenül létező, hatalmas lény lenne. Sokkal inkább élő, mint ő maga. Szereti ezt. Valahogy többet lát, érez és tapasztal így a világból. Mintha ettől teljesebb lenne a kép. Egyszer régen, amikor még abba az iskolába járt, ahol a jövő fontos embereit képezték, volt egy feladat. Arra kellett választ keresni, hogy egy hajón mi lennél? Volt ott több kapitány, mentőcsónak, kormányos, meg mindenféle. Azt választotta, hogy ő az utas és azt csinál, amit akar. Erre azt mondták neki, hogy felszínes. Pedig nem az. Nincs igazán biztos pont az életében. Sem a felszínen, sem a mélyben, sem a magasban. Már nem is keresi.

Most pedig megyek egy szál pántos tangában, meg egy rövid pólóban falat festeni Pé dolgozójába. Ne legyen már olyan egyedül szegény. Meg én se, ha leesnék a létráról. (Remélem, nem kell sokáig festenem.:))

És már mutatja a kezeivel, az egyiket lassan körben jobbra, a másikat meg balra mozgatva.

Ez egy privát bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó szükséges:

Jelszó:

Ez egy privát bejegyzés. Megtekintéséhez jelszó szükséges:

Jelszó: