Még egészen kora reggel volt. Alhattunk volna tovább, ehelyett inkább szerettük egymást. A bőre meleg, és olyan ragyogó. Ahogy simogatom, annyira él. Itt van. Most. Aztán a hasamra fekszem, és ő futtatja végig a kezét rajtam. Imádom a súlyát érezni, ahogy lassan rám fekszik. A bőre a bőrömön. A súlya jelen. És még többet akarok
Tudom, hogy ez a dal arról szól, hogy mit tennék, ha férfi lennék, és szeretnék egy nőt. Olyan sokszor hallottam már. Néha sírtam is rajta. A filmet nem szeretem annyira. Csak ezt a dalt belőle. Pont ezt. Pont így. Ha le akarnám fordítani a szöveget, a google fordító következetesen úgy fordítaná, ha ember lennék, nem
Valahogy más volt most beszélgetni Mr-rel. Mintha nyitottabb lettem volna rá, mintha máshogy kapcsolódnék talán. Sokáig beszélgettünk, néha könnyedebb dolgokról, máskor komolyabbakról. Néha csak összebújtunk a csendben. Mr: – Olyan most, mintha mondjuk a bátyád lennék. Tényleg van benne valahol ilyesmi. Ebben az átrendeződésben még nem találom pontosan a helyét. Nem is keresem. Csak azt
Aztán nehéz és ragacsosan nyúlós lett a csend. A szomorúság égette a mellkasomat. Sokáig lesz még súlya az időnek. Elmentem pisilni, és közben már vissza is hívott skype-on. Csak azért, hogy elmondja, milyen gáz vagyok, amiért nem töltöm velük a karácsonyt idén, hogy mennyire sokat köszönhetek nekik. Tudom, hogy nagy valószínűséggel egyedül leszek majd. Nem
Az én játékomat játszottuk. Beállítottam őket a szerepbe, és szabadon engedtem őket, hogy az érzéseik szerint játszhassák a füleimet. Az volt az egyik első lépésük, hogy beálltak a tér közepébe, én pedig annyira megijedtem ettől, hogy önkéntelenül is hátraléptem kettőt. Idő kellett, hogy megszoktam azt, hogy a középpontba kerültek. Ahogy ahhoz is, hogy oda tudjak
Mintha valahogy ott maradtam volna abban a világban. Ott a simogatások és ölelések között. A melegen bugyogó mélyről jövő nedvességemben. Az eső hangja tökéletes visszhangom. Megnyugtatóan bőséges. Átváltozik. Természetes. Igazi. A csokoládés masszázsom. Úgy masszírozott, hogy egészen a végéig fel sem emelte a kezét rólam. Minden vezet valahová és még tovább. Nyolcasokat rajzolt a hátamra,
Lassú, hosszú nyújtások vannak ebben a jógában. Megtartani a pózt, beleengedni magam a nyúlásba. Sokáig. Ilyenkor 3 vagy 5 perc egy örökkévalóságnak tűnik. Relatíve mozdulatlan vagyok. Az egyetlen szabadságom, hogy tovább nyújtom magam. Fáj. Pedig nem az a célja, hogy fájjon. És használhatnék több párnát is, hogy kényelmesebbé tegyem, de nem választom ezt, mert akarom
Ezt az érzést általában úgy hívom, hogy szomorúság. Az a fajta érzés volt, ami összefacsarja a szívemet. Mintha valaki a tenyerébe vette volna, és alaposan összeszorította volna. Aztán elengedi. Aztán megszorítja újra, de nem tudom előre, hogy mikor. Amikor egészen összenyomja kicsire, akkor alig kapok levegőt, és sírni tudnék. Nem a fájdalom miatt, hanem talán
Forróság volt akkor is. A kis buszon sokan préselődtek össze. Ahogy a megállóba értünk, az első ajtó csak félig nyílt ki. Az emberek pedig elkezdtek kiabálni, hogy “Csak félig nyílt ki az ajtó!” “Csak félig nyílt ki az ajtó!” “Csináljon már valamit!”. Mire a sofőr csak annyit mondott: “Mert korábban valaki nekidőlt az ajtónak.” És
Ő: – Te most milyen párkapcsolatot szeretnél? Én: – Most már fogalmam sincs. Már nem is akarom megmondani. Majd meglátom, hogy mivel találkozom, és milyen lesz azt megélni, és majd akkor kiderül. Lehet, hogy két párom lesz egyszerre, vagy egy se, és egyedül maradok, vagy nem tudom. Fogalmam sincs, milyen lesz az életem. Azt tudom,
