Olyan hetem volt, hogy azt éreztem, az élet a tenyerén hordoz Engem. Szinte mindegy volt, hogy merrefelé fordultam, szeretet, öröm, gyönyör, élvezet, boldogság áradt felém. Olyan sokat kaptam, hogy a mennyekben éreztem magam, és nem ijedtem meg ennyi boldogságtól. Jöhet bátran. És azok a csodálatos férfiak… Tele vagyok hálával és dorombolással. Köszönöm. És most vannak
Az egész életemet válogatom át most. Mit vigyek magammal, mit tartsak meg… Ahogy egyre-másra tűnnek el a tárgyak körülöttem, a lelkem is megkönnyebbül. Pedig szeretem őket. De jó érzés ez a szabadság most. Pedig tudom, hogy aztán majd nehéznek érzem majd, amikor mindaz, ami most tágul, elkezd szűkülni. Ugyanakkor fontos, hogy megmaradjon bennem ez az
Gyönyörű volt a nap. Izgalmas és mozgalmas. És boldog voltam. Mégis éreztem a testemet, ahogy nyújtózásra, mozgásra, szabadságra vágyik, ahogy élni akar, együtt lenni, együtt tenni, együtt érezni. Ez kell a teljességemhez most. A jóni-tojásom meleg, ahogy a szívem elé tartom. Arra vágyom, hogy a szívem, a puncim, minden sejtem és az élet együtt rezeghessen,
Olyan rég volt már, amikor utoljára tudatosan mentem le az alvilágba, amikor tudatosan és önszántamból vetkőztem meztelenre a sötét istennő előtt. Most azt éreztem, hogy itt az ideje újra. Nem félelemből, nem is fájdalomból, hanem egyszerűen mert eljött az ideje, mert vártak rám. És mentem. Mert az alvilág útjai tökéletesek és megkérdőjelezhetetlenek. Éjfél volt, amikor
Kezdetben volt a sötétség, és az a kezdet is valaminek a vége volt. A sötétség átható volt és bársonyosan puha tapintású. Olyan, amibe szíved szerint te is beleolvadnál. Mintha nem is létezne semmi más. És mintha soha nem is létezett volna. Fájt a napkelte. Éles volt a fény és átható. Mindenné vált. Nem hagyott teret
Volt, amikor olyannak éreztem, mintha egy vonat jött volna felém megállíthatatlanul. Tudtam, hogy teljes erővel csapódik majd bele az életembe. És így is lett. Hiába zokogtam, és reszkettem egész testemben, és kapaszkodtam, szinte minden apró darabokra tört. Az életem egy teljes bombázás után. Ott álltam egyedül. Meztelenül. Fázva. És nem akartam bezárni a lebombázott szívemet.
Ő: – Nagyon sokat köszönhetek neked. Miattad elkezdtem megnyílni az igazi vágyaimra, és ma már élem őket. Én: – Úgy tűnik, ez az én egyik áldásom: a nyitottságom megnyit másokat. Ő: – Sokat változtam már, de senki nem nyitott rajtam annyit, mint te. Te vagy a legnagyobb hatással az életemre. Köszönöm. Emlékszem, milyen zárt volt,
Az egyedüllét és a tér így együtt… Ez az a végtelenség, amit bármire felhasználhatok, és én most magamnak akarom adni. A szívemben ülök. Melegség és puhaság vesz körül. A függönyöm lágyan hullámzik, ahogy a szoba lélegzik körülöttem. Szabad vagyok és meztelen. Válogatott zenéket és változó képeket engedek magamba. Van hogy sírok. Van hogy mosolygok. Ismétlések biztonságával cirógatom
És aztán itt van. Olyan erősen, hogy a gyomrom egy pillanat alatt ponttá sűrűsödik a súly alatt. De jó ennyi erőt érezni. Valamit, ami nagyobb nálam, akkor is, ha a részem. És mennyire ijesztő. A láthatatlanság levegője tölti meg az ürességemet. És még ezt is kénytelen vagyok elengedni. Semmi sem az enyém, csupán csak a
Mindennek megvan a maga helye bennem. Még annak is, ami rejtőzködik. Néha, amikor érzésekről, emberekről, történésekről kérdeznek, gyakran az az egyetlen irányadóm, hogy mi, hol van bennem. Ha megkérdezed, mi a különbség szeretet és szerelem között, az a legkristályosabb különbség, hogy nem ugyanott vannak bennem. Embereket máshová teszek el. Persze vándorolnak bennem. Utakat járnak be.
