Tisztán feküdtem az ágyba. Csak egy vékony takarót húztam magamra. A bőröm annyira friss a zuhany után, hogy olyan érzés, mintha lélegezne. Nem mozdulok, mégis mindenem él. A bőröm alatt érzem az életet áramlani magamban. A hátamon fekszem, a karjaim kicsit oldalt. Teljesen önátadós póz. Hálás vagyok azért, hogy ennyire tudok érezni. Az folyton hullámzó
Lassan és finoman játszom magammal. Az érintés még távol van. Az idő szerepe csak annyi, hogy az érzések és történések elválasztódhassanak egymástól. Hogy lehessen lassan. Hogy lehessen finoman. Kiélvezve minden pillanatot. Csak heverek itt, és hagyom, hogy előbb a zene érjen el hozzám. Hullámokban hatoljon belém. Bizsereg a bőrömön. Telt melegség duzzad az ajkaimban. Finoman lüktetnek. Mintha nem férnék el magamban.
Ki tudja, mi vár rám még valaha az életben. Lehet, hogy anya leszek, és meghal majd a gyerekem, és beleőrülök a bánatba, és ebben az őrületben szépséget és értelmet találok majd. És amikor majd visszanézek arra, aki most vagyok, arra, aki ennyit tud félni a jövőtől, akkor majd mosolygok, és olyan lesz, mintha átölelném magam,
-Do you play? -Try me! Egyedül voltam, és lassan indulnom kellett volna már. Olyan gyönyörűnek éreztem magam. A ruhám kihozza az íveimet. Imádom a sminkem is. A bőröm ragyogóan fényes és illatos és olyan selymes, hogy az a kísértés maga. Érints meg! Úgy érek magamhoz, hogy a lehető legtöbbet érezzek. Pedig amúgy is izzanak az
Felhúzom a redőnyöket éjszakára. Az ablakok kitárva, és szabadon áramlik be a balzsamos levegő. Szinte harapni lehet és fürödni benne. Érzem, ahogy a lágy és hűvös fuvallatok láthatatlan simogatásként cirógatják a bőrömet. A szúnyogháló megvéd a hívatlanságtól. Kiélvezhetem az éjszakát. És emlékszem. Mr hívott, hogy: “Már elindultam, kábé 20 perc és nálad vagyok. Elég időd marad
Velem volt mindig. Olyan őrültségnek tűnt belemenni a sötétségbe önszántamból. Pedig megtettem tisztelettel, várakozással. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el, így legalább az én választásom volt. Az én ritmusom. A választott átélésem. Van ez a mondat: “Az alvilág útjai tökéletesek, és megkérdőjelezhetetlenek.” Ez jutott eszembe aznap reggel. A sumer Inanna, emberből lett istennő történetében mondják ezt a
Egy apró kis, sárga madárka jött csiripelve. Engem hívott, húzott a hangja és húztak a kis szárnyai maga után. Mentem. Mentem, amíg egy eldugott, sötét barlanghoz nem értünk. Ott csiripelt, hogy menjek be. Idő kellett a szememnek, míg megszokta a benti sötétséget. Odabent egy sérült madár feküdt. Nagy, fehér, gólya. Tudtam, hogy a szerelmem. Nem
Vártam már nagyon Mr-t, mégis alig értem haza időben. Még át sem tudtam öltözni. Reggel felöltöztem szépen. A sminkem is a helyén. A hajam is rendben. Már csöngetnek is. Kéréssel kezdtem. Azzal, hogy amikor jó nekem és boldog vagyok, gyakran hirtelen megijedek. Nem tart sokáig ez az érzés, és habár tudom, hogy honnan jön, mégis
Fura egy hely ez most. Magasan vagyok. Messzire ellátni. Nem félek, pedig emlékeim szerint félek a magasban. Velem van a múlt. Egészen öregnek látom. Hajlott hátú, fogatlan néni. Vigyorogva kenyércsücsköt majszol, és felőle akár az egész világ felfordulhat, neki akkor is jó. Nem érdekli, mi lesz holnap. Amit az élettől kaphatott, azt már megkapta. Néha
Annyi minden történt ma. Sok kicsi dolog, és pár nagy. És most nem ezekről lesz szó… :) Ahogy jöttem-mentem, zenét hallgattam. Egy kicsit továbbmentem a trolival, hogy hosszabb legyen az út. Néha lehalkítottam, hogy csak suttogjon a szívemhez. Néha pedig hangosra vettem. Olyan érzés volt, mintha nem állnék másból, csak zenéből. De persze a zene
