Los Angelesben megváltozott bennem valami. Persze nem a város miatt, hanem a workshop miatt, az emberek miatt, és az hogy mindezt én adtam magamnak. Jó ideig éltem abban az illúzióban, hogy mivel egyedül vagyok, el vagyok vágva a szex sok ajándékától. És ez egy éhség, amit majd csak akkor tudok csillapítani, amikor valakivel együtt vagyok.
Kifejezetten idegesítőnek találom. Nem érdekel, hogy mit mond. Szerencsére egy részét nem is értem. A szavai gyakran csak úgy átmennek rajtam. Magas és vékony és szemüveges és dohányzik és gyönyörű a teste.Van egyfajta szürkeség, ami körbelengi, letompítja. Funkcionálisan férfias. És erős. Sokkal erősebb, mint amilyennek látszik. Imádom nézni azt, ami látszik belőle. Főleg, ahogy mozog.
Újra meg újra rácsodálkozom, hogy mennyire jóképű. És hogy ez a szépség, mintha tényleg belülről fakadna. Ha szín lenne, nekem ő fehér lenne vagy nagyon, nagyon világos, majdnem fehér zöld. Szabadságot, tiszta teret és gyengéden erős jelenlétet ad, az angolok visszafogottságával, amibe valahogy belerobbantam én. Na nem olyan nagyon azért. Amikor azt kérdeztem magamtól, hogy
Fantasztikusan nézel ki. Hát te is. Napbarnított, izmos, ragyog a szeme, és kibaszottul férfias jelenség. A puhán fehér bőrömmel, a bordón hullámzó hajammal, a kék, virágos ruhámban… még inkább nőnek érzem magam mellette. Ahogy a karját körém fonja, ahogy megcsókol, ahogy a keze a sikamlós ruhám alá vándorol. Ismerem már ezt, de új is. Én
Egy kávézóban voltunk, Budapesten, ahová sokat jártunk néha. Milyen most itt neked újra? Mintha valahogy minden körülöttem kellék lenne vagy mondjuk díszlet. És emiatt szabadnak érzem magam. Könnyen bele tudok merítkezni az érzéseimbe. Olyan,mintha hozzáférésem lenne mindahhoz, ami a háttérben van. Most mindennek meg tudom engedni, hogy olyan legyen, amilyen. Megkaptam most ezt a teret,
Külön-külön is gyönyörűek, de így együtt valahogy varázslatosak.
Nem tudom, volt-e valaha ennyire kreatív, ennyire változatos a tér körülöttem. Olyan színház ez, amiben vannak díszletek. Vannak olyan bútorok, amik nem hozzám tartoznak már, de most még itt vannak velem. Ahogy az ujjammal végigsimítom a lakkozott fát, követem az íveit, beszívom az illatát. Milyen régi darab. Néha olyan jó lenne tudni, hogy honnan jött,
Eredetileg úgy volt, hogy nálam találkozunk, aztán meggondoltam magam. – Jobban érezném most magam nálad. – Jól van. Hol találkozzunk? Elmegyek érted. – A belvárosban végzek 5 felé. Jólesne hazajönni, kicsit lepakolni, kifújni magam, átállni. Legkorábban 6-kor tudok elindulni. Pontosan érkezik, és jólesik az út is. Pont így képzeltem. Beszélgetünk. Izgul. Megértem. Én is izgulok,
Az oldalamon ül, és a puncimat simogatja. Bár talán nem is ez a jó kifejezés erre, mert a keze alig ér hozzám. Olyan finom és puha érzés. A vénuszdombom szinte dorombol a kezei alatt. Innen most minden olyan gömbölyű. Érzed, milyen gömbölyű? Igen. Mosolygok. Az érintésed is az, abból tudom. A nagyajkaid teljesen nyitva vannak.
Ahogy bennem van, nem tudom, hogy ő dédelget-e engem, vagy én őt. Egymást szeretjük. Elevenséget, hullámzást, izgalmat hoz magával, és imádom érezni, játszani vele. Miután kiveszem, még jó ideig olyan, mintha még mindig bennem lenne, mintha velem maradna, belém dörgölőzne. Az összehúzódásaimat erősebbnek érzem, pedig még nagyon új az élmény. Régóta akartam már jóni tojást,
