A bal mellem fölötti véraláfutások most még emlékeztetnek a pszichoboxra. Megvolt a témája, hogy miért akar boxolni. Azt kérdezte, hogy elboxolhatnánk-e azt, hogy én vagyok az anyja, aki szurkálja. Ő pedig olyankor mindig lefagy. Szeretne kiállni magáért, megvédeni magát, érezni az erejét. Feladtam rá a boxkesztyűjét. Aztán én is megkaptam az enyémet. Azt kértem, hogy
Ő arról beszél, hogy mennyire nehéz változni. Az én fejemben az jár, hogy nem akarok belemerevedni az életembe.
Olyan meleg mosollyal érkezett. Mintha millió éve ismernénk egymást, pedig akkor találkoztunk először. Látom a sötétségét is. Valahol közös a Plútónk. Nem teherként hordozzuk, hanem mint egy díszes fegyvert, büszkén az oldalunkon. Megöleltük egymást. A világ legtermészetesebb módján beszéltünk az őrültségeinkről. Micsoda megkönnyebbülés. Kis koromban úgy képzeltem Európát, hogy itt minden fekete-fehér, az emberek nem
Karácsonyi vacsorára hívott Mr.. De előtte megkérdezte, hogy beszélek-e vele még. Persze, hogy beszélek. Én csak az OM-ra mondtam nemet. Amikor megkérdezte, hogy akkor mi is van most velünk, egy utolsó, szívtelen dögnek éreztem magam, amikor azt mondtam, hogy én már nem akarom folytatni az együttléteinket. Valami lezárult bennem. Annyira meghatóan felnőtt, ahogy egy ilyenre
Nézem az embereket, ahogy jönnek és mennek. Ki és be. Ázsiaiak, indiaiak, írek, szlávok… És ez a sokszínűség megnyugtat. Jó látni, hogy nem kell egyformának lennünk. A világ egyelőre még nem hagyja magát belepréselni a konformitásba. Pedig sok dologban meg annyira egyformák vagyunk. Ez legalább olyan megnyugtató, mint a sokszínűség.
Nem tudom, mi van a repülőútban, vagy hogyan történik, de amikor fent vagyok a levegőben, mintha a saját életemre is valahonnan magasabbról látnék rá. Olyan, mint a saját világomban egy külön világ. Látok mindent, amit közelről, de azt is tudom, ami körülveszi mindezt. Mintha valahogy többhöz férnék hozzá. Most hogy távol vagyok, van időm, hogy
A This is Us gyönyörű sorozat. Eddig mind a 3 részen átlag kétszer sírtam. Volt hogy sírtam és nevettem egyszerre.
Mintha dübörgő zene lenne a háttérében. Mintha jönne velem, bárhová megyek, bármit is csinálok. Hallom, ahogy sminkelek. A zenéhez választok ruhát és magassarkú t is. Küldetésen vagyok. Rettenthetetlenül. A cél semmi más, mint érezni az erőt, az életet, és meglovagolni. Grrrrrrrrr…
Ahhoz képest, hogy nem sokat aludtam, reggel korán kellett kelnem, mert dolgom volt a városban. Az ébresztő kapucsínómat nem hagytam ki. Lassan kortyolgattam el a fotelemben ülve, miközben figyeltem a reggeli fényeket. Aztán miután felszabadultam, beültem egy aranyos pékségbe olvasni és reggelizni. A rongyos kiflim már látványnak is izgalmas volt, és mint kiderült, isteni finom
