Én: – Milyen más, ahogy te dominálsz, mint ahogy én. Te sokkal melegebb vagy. Én meg komisz vagyok, és szeszélyesen, néha kegyetlenül dominálok. Ő: – Igen, én szeretem megtartani a bensőségességet. Te pedig távolságot építesz, amit aztán gyönyörűen oldasz fel.
Olyan érzés ez most, mint amikor feltűnik annak a szépsége, ami eddig is körbevett, de nem volt rá szemed.
Mostanában a kedvenc sorozatom (a Billions mellett) a The Handmaid’s Tale. Sokkal jobb, mint a film volt, és nagyon más is. És ez jó, mert a film, a szuper szereposztás ellenére nagyon nem jöt be nekem. (A könyvet nem olvastam még.) Ami megmaradt a filmből nagyon, az egy jelenet, amikor a parancsnok elviszi Offredet a
Ahogy felvettem, azt éreztem, hogy ez a ruha az enyém. Hogy átöleli és kiemeli a testemet. Imádom ezt az érzést. Meg is vettem. Ugyanebből a fazonból tetszett még egy másik variáció. Más szín, telt, nőies mintákkal, ugyanakkor visszafogottabb, mint az, amit megvettem. Mégis erősen gondolkozom azon, hogy visszamegyek, és megveszem. Ő: – Keress apropót, hogy megjutalmazhasd
Már több, mint egy hete nincs meg a dildóm. Imádtam. Iszonyúan hiányzik. Gyönyörű orgazmusokat köszönhetek neki.
A Hero’s Journey doesn’t suit us. It’s just not going to work.
We need something else, we need a new map.
A bal mellem fölötti véraláfutások most még emlékeztetnek a pszichoboxra. Megvolt a témája, hogy miért akar boxolni. Azt kérdezte, hogy elboxolhatnánk-e azt, hogy én vagyok az anyja, aki szurkálja. Ő pedig olyankor mindig lefagy. Szeretne kiállni magáért, megvédeni magát, érezni az erejét. Feladtam rá a boxkesztyűjét. Aztán én is megkaptam az enyémet. Azt kértem, hogy
Ő arról beszél, hogy mennyire nehéz változni. Az én fejemben az jár, hogy nem akarok belemerevedni az életembe.
Olyan meleg mosollyal érkezett. Mintha millió éve ismernénk egymást, pedig akkor találkoztunk először. Látom a sötétségét is. Valahol közös a Plútónk. Nem teherként hordozzuk, hanem mint egy díszes fegyvert, büszkén az oldalunkon. Megöleltük egymást. A világ legtermészetesebb módján beszéltünk az őrültségeinkről. Micsoda megkönnyebbülés. Kis koromban úgy képzeltem Európát, hogy itt minden fekete-fehér, az emberek nem
Karácsonyi vacsorára hívott Mr.. De előtte megkérdezte, hogy beszélek-e vele még. Persze, hogy beszélek. Én csak az OM-ra mondtam nemet. Amikor megkérdezte, hogy akkor mi is van most velünk, egy utolsó, szívtelen dögnek éreztem magam, amikor azt mondtam, hogy én már nem akarom folytatni az együttléteinket. Valami lezárult bennem. Annyira meghatóan felnőtt, ahogy egy ilyenre
