A szüleim vágyából


Anyu: – Mit csináltál a hajaddal, hogy ilyen szép göndör? Becsavartad?
Én: – Nem. Magától ilyen, ha jól van táplálva.
– Mindig is ilyen hajat akartam, mint amilyen most a tiéd.

Anyunak hullámos a haja eredetileg, de gyűlöli a hullámokat. Az én hajamat is akkor szerette régen, amikor egyenes volt, vagy összefogtam. Mert csak úgy lehettem rendezett. Mert akkor nem voltam kész káosz. Nem tudtam, hogy mindig is ilyen gyűrűs, hullámos hajat akart. Már értem, hogy egyszerűen csak nem tudta, hogyan adja meg magának. Ezért nem tudta ezt átadni nekem sem.

Néha arra gondolok, ahogy egyre idősebb leszek, egyre inkább olyan lesz az életem magja, amilyenre az apu mindig is vágyott. Ez a gondolat addig volt fura, amíg azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy azt az életet bontom ki, ami igazából az apu álma. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van.

A szüleim vágyából vagyok. Abból születtem. És nem vagyok a szüleim. De jó érzés ez a kontinuitás. És szeretem ezt a gondolatot. A legváratlanabb helyekről bukkan fel.

És aztán, ahogy tanulok, gyakorolok, újabb rétegeket találok magamban.

Az erotic persona munka alapjait csináltam éppen. A blokkokkal dolgoztam.
Még viszonylag az elején vagyok, egy personámmal kezdtem el részletesebben ismerkedni. LURnak neveztem el. Vagy azt is mondhatnám, hogy LURnak nevezte el magát. Inkább teret adok neki, ismerkedem vele, kíváncsian közelítek, mint alkotok, összerakok vagy faragok. LUR nagyon erős. Hatalma van. Tiszta, mágneses, ősi, ellenállhatatlan hatalma. És ez számomra félelmetes és sok. Mint amikor túl sok a fény. Se nem jó, se nem rossz, próbálod befogadni, de nem tudod.

A legnagyobb blokkom vele a hatalomtól/erőtől való félelmem. Attól félek, hogy ha élek a hatalmammal, ártok vele. Másoknak és vagy magamnak. Ez a félelem a bal oldalamban lakik, a fogaimban és az állkapocs csontomban.
Amikor ember formában jelenítem meg, egy vad, római katona. Véres karddal a kezében, és káosszal a szemében.
Amikor nevet kellett adni neki, Antoniónak neveztem el.

A következő, ami bevillan, hogy mennyire fájdalmas lenne azzal a szégyennel és bűntudattal meghalni, hogy milyen sokat ártottam, és ezt magammal vinni. Ekkor kezdtem el sírni.
Aztán a haldokló apu jutott az eszembe. És az, hogy milyen volt gyerekkoromban, amikor hirtelen az örömöm közepén mondjuk akkorát rúgott belém, hogy a szoba másik végében értem földet.
És folytak a könnyeim.

Én: – Hová mennél legszívesebben, ha bárhová mehetnél?
Antonio: – Egy vulkán kráterébe. Ott leülnék, és megvárnám, amíg a forró láva elér, és akkor beleolvadnék.
Szabad vagy, elmehetsz.
Tényleg?
Tényleg.

És béke áraszt el, a megkönnyebbülés könnyei árasztják el az arcomat. Azt érzem, hogy minden a helyén van, hogy minden rendben van, hogy ez így jó.

Van bármi, amit szeretnél tőlem?
Tudnál rám tisztelettel gondolni?
Hát persze hogy tudnék. 

És tényleg így van. Olyan jó érzés, tiszteletet adni neki.

Miért voltál az életemben?
Hogy erőssé tegyelek. Tudom, hogy téged már semmi sem tud elsodorni. Olyan büszke vagyok rád. Bár látnád magad úgy, ahogy én látlak. 

Békében, tiszteletben és szeretetben válunk el. Amikor pár nappal később visszafordulok, hogy megnézzem, mi van vele, már nincs ott. De érzem a láva stabil, békés melegét.

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen orgazmus ízű. MMM de jó.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.