Mindig is ilyen hajat akartam


Gyakran nézek a tükörbe. Imádom, amit látok. A hajam gyönyörű kiengedve, és álomszép feltűzve. Eleven. Szinte lüktet. Úristen, de imádom. És ennél még sokkal jobb lesz.

Világéltemben hullámos hajam volt. Ha jó napja volt, magától is csodásan állt. De ritkán volt ilyen napja. És nem nagyon tudtam, hogyan kell bánni vele. Azt sem tudtam, hogy nem hullámos. Az én hajam göndör, csak nem kapott elég nedvességet, védelmet, gondoskodást.

Egyszer a fodrászom azt mondta, a hajam sokat igényel, és nehéz bánni vele. De nem így van. És fantasztikus a szimbolikája.

A hajammal nem nehéz bánni. Csak nem feltétlenül teszi azt, amit akarnak tőle, és nem feltétlenül válik olyanná. Tele van meglepetéssel, és gyakran reagál másképp, mint a tömeg. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy a hajammal pont úgy kell bánni, ahogy velem szeretném, ha bánnának. Meg kell ismerni. Akarni kell boldoggá tenni. Táplálni kell. Nem akármivel, hanem azzal, ami építi. Meg kell érinteni. Sokszor. Fel kell emelni sokszor. Hagyni kell élni. Megengedni neki, hogy megmutassa magát. Azt az igazit. A lényegét. Ami folyton változik, hullámzik, nyúlik, ott van mindenhol. Én vagyok.

Annyira egyszerű, de valahogy folyton azt hallottam, hogy kordában kell tartani, hogy rendezett legyen. És akkor lesz szerethető, és akkor lesz illő. Pedig a hajam erő. Nem attól, hogy vékony szálú vagy vastag vagy rövid vagy hosszú, vagy mennyi van belőle, hanem hogy mennyire lehet a saját természete.

Szóval eldöntöttem, hogy támogatni fogom a hajamat, hogy saját maga lehessen, a saját természete, és megadom neki, amire csak szüksége van ehhez.

Amikor először kezdtem el úgy ápolni, ahogy arra egy göndör hajnak szüksége van, olyan életre kelt, amilyennek még nem láttam. Aztán kimentem a tengerpartra egy szeles napon, amikor összevissza fújta a szél. A szél, amit imádok. És azt gondoltam, a hajam biztosan tiszta gubanc és kóc lesz majd, amire hazaérek.

De nem így lett. Mintha még jobban megtelt volna élettel. Szárnyalt, de nem szálanként, összevissza. Semmi kóc. Nem esett össze. Nem lógta ki magát. Erősnek láttam. Élettelinek. Boldognak.

Pedig csak most kezdtem. Ahogy a hajam gyógyul a régi sérüléseiből úgy lesz egyre csigásabb majd és ellenállóbb. Már most teltebbnek látszik. Én pedig koronába rendezem. Finoman. Úgy, ahogy ő is szeretné.

Imádom táplálni. Imádom megemelni. Imádom érezni, hogy milyen puha és selymes és eleven.

És mivel nem akarom már bántani, el akarom hagyni a hajam festését is. Most gyönyörű burgundis színe van. Úgy volt, hogy a múlt héten lesz befestve, megvettem a hajfestéket is, megvolt az időpontom. Aztán valami közbejött.

Örülök ennek a megtorpanásnak, mert most tudatosan dönthetek. És arra jutottam, hogy barnítok a hajamon, legalábbis a festett részen, és utána már a saját, természetes hajszínemnek adok teret. Látni akarom.

Lehet, hogy ehhez majd többet kell vágni belőle. Nem tudom. A tervem az, hogy növesztem. Azt akarom, hogy lehessen hosszú és gyűrűs és buja és ragyogó. Azt akarom, hogy megmutathassa, hogy egy olyan dzsungel, amiben öröm elveszni, amibe bele lehet simulni, ami izgalmas és élettel teli. És azért akarom, mert ott van benne.

Tags: ,
puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen orgazmus ízű. MMM de jó.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.