Az apunak tüdőrákja van


Áttétes. Fura, amikor egy ilyen hírt közölnek veled, és meg sem lepődsz, mert annyira olyan, mintha mindig is ott lett volna, mintha ezt az árnyékot mindig is ismerted volna. Minden váratlansága mellett nem volt váratlan. Egyszerűen, mintha csak a rák kivárta volna a sorát, és most belépett a reflektorfénybe. Nehéz beismerni, de mindezt az önpusztítást, valahol majdnem a barátomnak érzem.

Ahányszor azt gondolom magamban, hogy az apámnak tüdőrákja van, kijavítom magam, hogy az apunak tüdőrákja van. El akarok engedni a távolságunkból.

Aztán a nehéz súly. Kurvára dög egy nap volt a mai, és én úgy mentem végig rajta, mintha csak félig lennék szilárd ember, félig meg nem is tudom, hogy miből állnék. Néha majdnem elsírtam magam. Nem tudok bízni abban, hogy az apu ezt túléli, mert ahogy a rák színpadra lépett, én úgy érzem, itt is marad. Néha nevettem, mert az élet ott van mindenütt. Ott van a rákban is. Olyan óriási adagokban, amikkel a szervezet nem tud mit kezdeni.

Azt is tudom, hogy itt az idő, hogy megtegyem mindazt, amit nem tudtam eddig. Nem tudom még hogyan, így arra jutottam, hogy bízom magamban, és követem magam, megyek magammal. Akkor is, ha csak lassan megy.

És persze jönnek az emlékek. Most sajnálom azokat, amiket réges-régen olyan mélyen magamba temettem, hogy nem férek hozzájuk. Szeretnék érezni mindent. Az apámat, teljesen. Nem akarom idealizálni. Nem akarom hibáztatni. Csak meg akarom ismerni. Soha életemben nem voltam még ennyire kíváncsi az apámra.

Az emlékek megbízhatatlanok. És változnak. Az emlékek érzések, gondolatok, hitek. Bármelyik is változik, az emlékek mások lesznek, a múlt átíródik. Néha elég egy pillanat. Legalábbis úgy tűnik, ha az ember nem számolja bele azt a hosszú utat, ami abba a pillanatba vezetett.

De így, hogy sok az emlékem, és ilyen vegyesek, végre megértettem, hogy milyen széles tartományban is tud az ember érezni egyszerre. Hogy milyen széles tartományban tudok én érezni. És szinte érzem, ahogy a szívem választani akar, hogy melyikben merül el. De nem hagyom neki. Ez most a nyitás ideje. Látni, érezni mindazt, amit korábban nem engedtem meg magammal. Feltölteni szeretettel azt, ami van, bármi legyen is. Gyengéden, tudatossággal.

És köszönöm az időt. Köszönöm, hogy van tér megismerni. Az apám esszenciája itt van bennem. És ettől valahogy könnyebbé és közvetlenebbé válik minden. Megváltozik a helyem az életben.

Ott még nem tartok, hogy azt mondjam neki, szeretlek. Mindegy mennyire érzem, hogy szeret, és hányszor mondja, vagy hogyan mutatja ki. És amikor ezt realizáltam magamban, annyi minden nyert más megvilágítást az életemben. Az emlékeim változnak. Nagy most a felfordulás.

Tags: , , ,
puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen orgazmus ízű. MMM de jó.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.