Kinyitom a szemem

Kinyitom a szemem. Szappanbuborékok szállnak a levegőben. Az ég kristálytiszta, a felhők könnyedén játszanak az égen. Előttem a tó a szökőkúttal. Sirályok napoznak a szigetet formázó köveken. A kacsák békésen ringatóznak a vízen a tavirózsák között. A kislány még több szappanbuborékot fúj a levegőbe a teraszról. Mellettem a játszótéren gyerekek játszanak anyukákkal és apukákkal. Olyan szép béke van. Jó egynek lenni a világgal. Szeretek itt meditálni és jógázni. Mennyivel jobb érzés ez most így, mint egy szoba eldugott csendjében. Itt is én vagyok.

Behunyom a szemem. A tengerparton vagyok most. Egyszerre érzem a nap melegét a bőrömön és a könnyed szellő simogatását. A tengernek most alig van illata. Érezni akarom a világot körülöttem. És érezni akarom magamat is benne. A homok olyan finom, meleg és formázható. Végre kényelmes törökülésben ülni. Valahogy így a hepehupák között több az otthonosság. Más így látni. Mások a távolságok, mások a gondolatok és mások a csendek. Hallom a sirályokat, hallom a távirányítós mini quadot, hallom a nagymamát az unokájával és a szívem olyan nagy és meleg és boldog.

Kinyitom a szemem. A jógamatracom buja mintái és színei mintha ajtó lennének. Minden szín, minden forma olyan telt és élénk most. Nincs rajtam a szemüvegem, ezért valahogy a világ máshogy van jelen most bennem és körülöttem. És ezek a kirobbanó elevenségek mintha táplálnának. Olyan könnyű itt teret adni magamnak, és érezni magam, szeretni magam. Itt vagyok magam mellett. És csodálom a formáimat, a színeimet. Olyan gyönyörűnek érzem magam. Bár talán jobb ha így mondom, hogy olyan jó érzés, hogy a bennem lévő gyönyörűségből ennyit meg tudok mutatni. És teljesen mindegy, hogy “csak” magamnak, és más talán nem látja, vagy nem így, mert ettől még jelenlévő és igaz.