Sok mindent szoktam


Éppen csak elkezdtem ott dolgozni, és minden alkalommal, amikor pittyent a gép, bepánikoltam. Úristen, mit is kell most gyorsan csinálnom? Néha, mint egy megakadt robot aprókat topogtam öntudatlanul jobbra és balra. Ilyenkor odaállt mellém, és csak annyit mondott: Lélegezz! Mély levegő. És aztán végre újra a pillanatban találtam magam.

Egyre könnyebb és könnyebb lett megtalálni a középpontomat még nagyobb nyomás esetén is. Még gyakorlom, és még tovább fejlődök ebben. Aktív meditációnak fogom fel, és jó érezni a változást.

Ahányszor látlak, te mindig olyan vidám vagy. Szoktál te egyáltalán sírni?

Persze hogy szoktam. Meg egy pillanat alatt el is tud borulni az agyam, és kiakadok.

És eszembe jut, hogy talán egy hete volt, amikor felforrt az agyvizem. És a munkatársam, aki mellettem dolgozott, egyre nehezebben viselte, ahogy magamban kattogok (nem miatta), és egyszerre csak kifakadt: Mégis mi a picsát csináljak most, amitől jobb neked? Csak mondd meg, és megcsinálom. 

És én nem tudtam, mi segítene, ő meg addig próbálkozott, amíg sikerült neki. Csak arra volt szükség, hogy megnevettessen.

És emlékszem, amikor egészen kiborultam azon, hogy milyen kevesen vagyunk, és milyen sok a munka, és egy ideig csak panaszkodtam miatta. Aztán jött a pont, hogy ragaszkodhatok ehhez a tehetetlen, áldozat azonosuláshoz, vagy dönthetek máshogy. És úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, és erősebben jövök ki a végén. És ettől hirtelen annyi erőhöz fértem hozzá magamban, amiről nem is tudtam, hogy ott van.

Azóta többször voltam azon a ponton, amikor olyan könnyű lett volna visszacsúszni a megszokott áldozat szerepembe, de tudtam, hogy a kezemben a döntés, hogyan reagálok. Nem megyek semmire az áldozat szereppel. Igazából senki le szarja, ha áldozatnak érzem magam. Ideje továbblépni. A felszabadító nevetésbe, vagy az erőbe, vagy békébe.

Ahogy tanítom, az ellenállása egy idő után erős. Ismerem az érzést. Én is gyakran vagyok így az új dolgokkal. De ahogy most kívülről látom benne ugyanazt, átlényegül ez bennem. Mennyi energiát emészt fel az ellenállásom. Attól, hogy valamit nem vagyok hajlandó meglátni/megismerni/megtapasztalni az adott helyzet nem vár tőlem kevesebbet. Azzal, hogy nem állok be a helyemre én is többet szenvedek és a környezetem is többet szenved. Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatok nemet dolgokra vagy helyzetekre, hanem hogy az ellenállást érdemes félretennem, és érdemes eldöntenem, merre is akarok menni és hová akarok eljutni. Aztán megtenni a lépéseket. Beállni a döntéseim mögé.

És sétálok. Annyi, de annyi boldog gyerekkel találkozom. Mennyi tiszta és szabad öröm, és azon gondolkodom, mikor veszítjük el a kapcsolatot azzal, hogy egy csoda vagyunk. És hogy én mikor veszítettem el. És hogy mikor találtam meg. És hogy jó megtalálni újra, meg újra, meg újra. Még jobb lenne el se veszíteni. De ettől még örülök, hogy egyre könnyebben találom meg, és tovább marad velem.

A kiértékelőkön, amikor megkérdezik, mit szeretnék tőlük, mindig elmondtam, hogy több pozitív visszajelzésre van szükségem. Mert nekem ez ad motivációt. Mégsem történt semmi. (Legalábbis általában.) Aztán egyszer csak leesett, hogy én sem dicsérgetem a munkámat különösebben, pedig az életem minden hulláma belőlem indul. És ahogy elkezdtem, egyre több lett az elismerés körülöttem. Néha annyira egyszerű, és mégis sokára esik le.

Szeretem az éjszakai műszakok utáni időt. A tiszta, friss tengeri levegőtől mindig újraéled a lelkem. A hosszú, forró fürdőket. A sok simogatást és önmasszázst, amit magamnak adok. Hogy mennyire érzékeny és boldog tud lenni a testem. Hogy egy másik világba lépek be éjszakánként. Az én világomba, amit most életteli színek, finom fények és mesés illatok népesítenek be.

Amikor dolgozom, bakancsban vagyok, és a nagylábujjaim oldalán egy kicsit megkeményedett a bőr. Minél finomabban és lágyabban érek hozzá, annál intenzívebb a gyönyör, amit a saját érintésem okoz. Szeretek ezzel játszani. Szeretni azt, mai van. Úgy, ahogy van. Élvezni a bennem lévő potenciálokat.

Csak azért szőrteleníti a puncimat, mert az nekem okoz örömet, akkor is, ha éppen menstruálok. A saját magam kedvéért. Elvarázsolni magam. Odafigyelni arra, amire vágyom, és megadni magamnak.

Néha olyan áldottnak tudom érezni magam. És biotampont veszek, mert a puncim megérdemli. Olyat, amivel szegényebb országok lányait támogatom. Most már tudom, hogy a pénzem szeret olyan helyekre áramlani, ahol igazi értéket érez. Ahol jót teremthet.

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

Amim csak van

Az igenek

Itt vagyok

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen középen ízű. Más innen.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Friss bejegyzések

Amim csak van

June 17, 2018

Sok mindent szoktam

June 6, 2018

Az igenek

May 26, 2018

Karok közt

May 22, 2018

Itt vagyok

May 18, 2018