Odaadom neked


Olyan rég volt már, amikor utoljára tudatosan mentem le az alvilágba, amikor tudatosan és önszántamból vetkőztem meztelenre a sötét istennő előtt. Most azt éreztem, hogy itt az ideje újra. Nem félelemből, nem is fájdalomból, hanem egyszerűen mert eljött az ideje, mert vártak rám. És mentem.

Mert az alvilág útjai tökéletesek és megkérdőjelezhetetlenek.

Éjfél volt, amikor elkezdtem. A gyertyák adták a fényt, a függönyök a védettséget, a csend pedig a teret a belső hangnak, ami vezetett. Tiszta és erős volt a kapcsolódás. És szükségem is volt erre. Kellett a kíméletlen igazság, a teljes felelősségvállalás, a csontig hatoló élesség. Tudom.

Hangot adtam az istennőnek és vele hangot adtam az igazságnak és magamnak is. Egy vagyunk.

Hét kapun mentem le a mélyembe. Minden kapunál átadva valamit értéket magamból. Nem akartam előre kitalálni, hogy mik ezek, hagytam, hogy az út vegye el a jussát belőlem.

Az első kapunál hagytam Az elképzeléseimet, hogy az életnek milyennek kellene lennie. Ez volt a kerítésem, a struktúrám, a gerincem.

A második kapunál hagytam A vágyam a mély szerelemre. Ahogy kimondtam ezt, zokogni kezdtem. Mélyről jövő könnyek voltak, olyan zokogás, ami nem keresi a megkönnyebbülést. Azt éreztem, hogy a világon semmi, de semmi nem ér annyit, hogy én ezt feladjam. Ha ezt megteszem, nem marad semmim. Mégis előrenyújtottam a két kezem, és azt mondtam: Átadom Neked, kérlek, fogadd el. Sokáig tartott, mire elcsitultam.

A harmadik kapunál hagytam Az ártatlanságomat. És ettől mintha összegörnyedtem és védtelenebbé váltam volna.

A negyedik kapunál hagytam A gazdagságomat. Minden, ami az enyém, legyen a tiéd. 

Az ötödik kapunál hagytam A nőiségemet.  És azt éreztem, hogy semmivé válok.

A hatodik kapunál hagytam Az ambíciómat és a küldetéstudatomat. A legfőbb iránytűim, a mozgatórugóim, az erőforrásaim. Ők határoznak meg engem.

A hetedik kapunál hagytam A puncimat. És ezután elöntött az undor. Használhatatlan lettem.

Mintha már nem lennék jó semmire.

Annyit adtam ki magamból, hogy semmivé váltam.

Ott álltam az istennő előtt, és nem érzetem még azt sem, hogy állni tudnék. Mintha nem maradt volna belőlem semmi. Azt éreztem, hogy most már méltatlan vagyok bármire.

És az istennő megszólalt:

Most is csak azt látod, ami elveszett, és ezért ha az már nincs, azt hiszed, nem maradt semmid. Minden veszteséggel egyre tisztábbá váltál. Nézz végre magadra! Látod a fényedet? Elpusztíthatatlan vagy és kifogyhatatlan!

És végre látom. És végre érzem. És végre tudom.

Lassan indulok el visszafelé.

A hetedik kapuban újra megtalálom a puncimat. Így akarom, Használhatatlanul. Használhatatlannak lenni nem jelenti azt, hogy nem vagyok jó semmire. Épp ellenkezőleg. A tiszteletem mélysége hagyja repülni az extázisomat.

A hatodik kapuban újra megtalálom az ambíciómat és a küldetéstudatomat. Hogy is gondolhattam, hogy át lehet valaha is adni őket, vagy elveszíteni. Mindig is a részem lesznek. Elválaszthatatlanok vagyunk. Minden más csak illúzió.

Az ötödik kapuban újra megtalálom a nőiségemet. Milyen puha a fénye. Olyan, mint Mildi ruhája, amit a teliholdtól kapott. Légiesen könnyed, szabad és elpusztíthatatlan. Teljesen az enyém. a selymessége olyan, mint azok az áramló, folyékony patakok, amikben sellőként szoktam úszni álmaimban. Nem állhatja útjukat semmi. Áthatolnak mindenen, és ez így jó, mert pontosan arra mennek, amerre az útjuk vezet.

A negyedik kapuban újra megtalálom a gazdagságomat. Úgy lélegzem be, mintha levegő lenne. És ugyanúgy engedem el. Mindig van másik. Felesleges is lenne megpróbálni megmarkolni vagy magamban tartani. Még a próbálkozás gondolata is mosolyt csal az arcomra.

A harmadik kapuban újra megtalálom az ártatlanságom. Bűnös vagyok és ártatlan vagyok egyszerre. Színek és árnyalatok csúsznak egymásba újra.

A második kapunál újra megtalálom a vágyam a mély szerelemre, és már nem kell. Nem kérem vissza. Leírhatatlanul jó szabadnak lenni tőle. Mintha visszakaptam volna a szivárványt. Mintha elszállt volna belőlem a görcsösség, és újra belelazulhatnék az életem minden minőségébe. Mintha az ereimben végre újra teljes szélességgel száguldhatna a vér. Így megyek tovább.

Az első kapunál újra megtalálom az elképzeléseimet, hogy az életnek milyennek kellene lennie. Úgy szórom szét őket, mintha magok lennének. Aztán virágokká válnak. Gyönyörűek. De legyenek tőlem szabadok. Legyenek virágok, hogy láthassam, megismerhessem őket, hogy gyönyörködhessek a szépségükben. De ne legyenek szabályok, elvárások, csatornák, kötelek, szemellenzők. Legyenek virágok.

Aztán a saját ölelésemben találom magam újra.

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen fantasztikus ízű. És örül neki.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Friss bejegyzések

Karok közt

May 22, 2018

Itt vagyok

May 18, 2018

Nem vagy

May 10, 2018