Egyre mélyebbre


Ezt az érzést általában úgy hívom, hogy szomorúság.  Az a fajta érzés volt, ami összefacsarja a szívemet. Mintha valaki a tenyerébe vette volna, és alaposan összeszorította volna. Aztán elengedi. Aztán megszorítja újra, de nem tudom előre, hogy mikor. Amikor egészen összenyomja kicsire, akkor alig kapok levegőt, és sírni tudnék. Nem a fájdalom miatt, hanem talán amiatt, amit ez a nyomás kifelé présel ilyenkor a szívemből. A fájdalom a fizikai fájdalomhoz képest sokkal kisebb, mégis az egész lényem reszket belé.

És nem akartam azon gondolkozni, hogy miért. A miértek csak elterelések. Érezni akartam. Nem gondolkodni, kutatni és analizálni.

Lefeküdtem. És hagytam, hadd jöjjön az, amit én úgy hívok, hogy süppedés. A süppedés az, ahogy hagyom a rétegeket egymás után jönni. A szomorúság alatt most a reményvesztettség lapult. Az ember azt gondolná, ha elveszít valamit, akkor attól könnyebb lesz. De a reményvesztettség nem ilyen. Egyre nehezebbnek és nehezebbnek éreztem magam. Mintha mindenem egy lett volna a ház mozdíthatatlanságával. Mintha soha többet nem lennék képes megmozdulni. Mintha nem maradt volna bennem hely másnak, mint ennek a súlyos és tömör érzésnek.

Aztán elnyomott az álom. Amikor felébredtem, tényleg könnyebbnek éreztem magam, és jól voltam.

Vártam, hogy mi lesz ezután.

Emlékek jöttek, nem gondolatok. Megélt pillanatok és érzések. A két évvel ezelőtti szakításom.

Hogy milyen volt vele lenni. Az a szabadság, hogy lehet őszintén beszélni. Ahogy egyszerre volt zsigerien állati, mégis gyengéd és felemelő. És nagyon más volt mint minden előtte vagy akár utána.

Mindig elmondtam, hogy mi nem járunk. Nem is jártunk.

Aztán eltűnt.

3 hónapra rá megkeresett, hogy velem akar lenni. Azt mondta, azért tűntem így el, mert tudtam, hogy ezt nem fogod megbocsátani nekem. És mivel én tudom, hogy ezt nem fogod megbocsátani nekem, ezért nem is foglak keresni.

Most azért vagyok itt, mert most már tudom, hogy veled akar lenni. Akkor akartam jönni, amikor biztos vagyok ebben. Neked akarok adni mindent.

Én pedig tudtam, hogy habár őszintén ezt hiszi, mégsem úgy van. Hogy a szavai és a tettei nem csengenek össze. És elküldtem. Kegyetlenül, mert abban a pillanatban csak ehhez fértem csak hozzá magamban, ami elég erős lett volna.

És emlékszem, hogy mennyire megrémített a szerelem lehetősége. Mintha azt választani maga lett volna a halál. Hogy mennyire féltem.

Ahogy azt kérdezte tőlem, hogy mitől félsz ennyire? Mondd el!

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

Magammal viszem

Ott leszek

1 Comment

  • figyelő
    August 2, 2017 at 05:24

    Az utolsó mondaton van talán a hangsúly. Gyakran olvaslak, de van, hogy sokadjára tudom csak igazán vagy még annyira sem értelmezni a szöveged, annyira a saját belső lelki folyamataid próbálod visszaadni. Képernyőre kiírt betűkkel talán nem is lehet ezt egykönnyen megtenni, amit írás közben néha talán te is érzel. S mennyire nem könnyú helyzetben van, aki még csak nem is olvas téged?

    Mi, férfiak, úgy mondják, általában abban különbözünk tőletek, hogy szeretjük a világos, érthető, egyenes beszédet, a kiforrott szándékot, mi több, kijózanítani a nőt, ha úgymond túl sokat ‘lelkizik’. Elsőre és másodjára ezt éppenséggel én is osztom, de általában ebből az alaphelyzetből következnek a meg-nem értések, a félrebeszélések, ha ezt a bizonyos női lelket még csak meg sem próbáljuk megfejteni. Végül is, minek igyekezni, ha egyébként ugyebár legendásan megfejthetetlen?

    Sokat írsz az önbizalom bizonyos hiányáról, a megnyílás nehézségeiről, amit viszont a jó szex sokszor orvosolt már. Azt mondhatnám, ha találsz majd olyas valakit, aki kíváncsi rád, úgy igazán, tényleg és nem csak testileg, próbáld ezt vele valahogy megértetni. Könnyen lehet persze, hogy ezt már sokszor megpróbáltad. Felteszem az úriember is egy ponton partner lett volna ebben, csak esetleg megriadt az ismeretlentől.

    Nagy okosságot egyébként nem tudnék írni. Jó kedvvel, lehetőleg feszültség nélkül érdemes élni az életet, nemhogy szembenézve a hibáinkkal, a fogyatékosságainkkal, de egyenesen kinevetve őket. A változás, a fejlődés persze fontos. Ebben a mai világban, azt veszem észre, nem is igazán ez a nehéz, hanem, és ezt a divatos amerikai pszichológusnő jobban megírta nálam: az, hogy az együttlét során sokszor „ösztönösen megakadályozzuk, hogy szembesülnünk kelljen a társunk iránt érzett negatív érzéseinkkel, és képesek legyünk elfogadni: a szerelemhez a harag, a kiábrándultság és a csalódottság érzése is hozzátartozik.” (https://moly.hu/konyvek/alon-gratch-ha-a-szerelmes-gondolkodna)

    Elköteleződni? A mai világban? Ugyan már… Viszont, ha nem vagyok ironikus, azt gondolnám, nem érdemes félni tőle. Akkor ppen, ha meglátogat egy jó nagy adag szerencse…

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen megkapja ízű. Amire csak vágyik. Akár tudja, akár nem.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Friss bejegyzések

Minden rendben

February 15, 2018

Magammal viszem

February 14, 2018

Minden olyan gömbölyű

February 10, 2018

Ott leszek

February 5, 2018