Adagio

Lassan és finoman játszom magammal. Az érintés még távol van. Az idő szerepe csak annyi, hogy az érzések és történések elválasztódhassanak egymástól. Hogy lehessen lassan. Hogy lehessen finoman. Kiélvezve minden pillanatot.

Csak heverek itt, és hagyom, hogy előbb a zene érjen el hozzám. Hullámokban hatoljon belém. Bizsereg a bőrömön. Telt melegség duzzad az ajkaimban. Finoman lüktetnek. Mintha nem férnék el magamban.

Változó mintákban elevenedik meg a testem.

Ahogy hagyom haladni magamban, folyton változik. Mintha már nem lenne kint és bent, és érintések bukkannak elő a múltamból vagy talán a jövőmből. Talán minden érintés, ami valaha végigjárja a testemet valahol innen, belőlem született, és kezek által tér vissza belém. Hozzám.

Olyan kevés is elég most a sokhoz.

Az ujjam szinte nem is ér a homlokomhoz, ahogy elkezdem lefelé vezetni, le az orromon át, az ajkaim puha kiemelkedéséig. Meleg sóhajjal üdvözlöm magam itt, ebben a lágyan ölelő forróságban.

Az államon át máris a nyakam oldalán vagyok. A testem lassú lüktetéssel válaszol. Még a talpaimat is kitölti ez a pulzálás. A szívem és a puncim egy-egy forrón nyíló láva világ. Visszatérek magamba, hogy lassú tűzzel emelkedjek fel.

Kitölt az egy.