Mélyen tisztellek, Sötétségem


Velem volt mindig. Olyan őrültségnek tűnt belemenni a sötétségbe önszántamból. Pedig megtettem tisztelettel, várakozással. Tudtam, hogy úgysem kerülhetem el, így legalább az én választásom volt. Az én ritmusom. A választott átélésem.

Van ez a mondat:

“Az alvilág útjai tökéletesek, és megkérdőjelezhetetlenek.”

Ez jutott eszembe aznap reggel. A sumer Inanna, emberből lett istennő történetében mondják ezt a mondatot neki, amikor leszáll az alvilágba. Hét kapun megy át, és mind a hét kapunál otthagy valamit, ami számára igazán fontos, hogy a legvégén kiüresedve lépjen be az alvilágba (ahol egyébként egyből megölik, de ne aggódjatok, mert újjászületik). Minden ajtóban megkérdezi, hogy miért kell átadni ezt vagy azt, és mindig ugyanaz a válasz: “Az alvilág útjai tökéletesek és megkérdőjelezhetetlenek.

Amikor eszembe jutott ez a mondat, hirtelen annyira világossá vált, hogy már átmentem három kapun. Még az előzetes felkészülés is ott volt, amikor mint a lazacok, úgy jött vissza a saját, elhagyott erőm. Akkor döntöttem úgy, hogy önszántamból nézek szembe a sötétséggel, és térképet készítek magamnak arról, hogy milyen is volt minden átlépésem, és továbbhaladásom a mélyem sötétségébe, védtelenül és egyedül.

Emlékszem, egészen olyan érzés volt, mintha a saját halálomra készültem volna. Gyertyákat gyújtottam. Zenét tettem be. Fészket készítettem magamnak. Aztán szexi, tollas, fekete hálóinget és köntöst vettem, és bordó, magassarkú papucsot. Kifestettem magam és illatos olajat masszíroztam a bőrömbe. Kellett még füzet és toll az emlékeknek. Aztán lépésről lépésre, mintha csak az óceánba lépkednék egyre beljebb, belesüppedtem a saját sötétségembe.

A combjaim milliméterről milliméterre záródtak lassan össze. Átmentem hét kapun, feladva hét dolgot magamból. Egyre kevesebb és kevesebb lettem. Áttetszőbb. Az önszeretetet először azt hittem, hogy képtelen leszek elengedni magamból. Végül mintha egy egész szövedéket téptek volna ki belőlem, ami átjárta és összekötötte minden sejtemet, és ahogy ez a szövedék felszakadt, mintha ezernyi apró lyuk keletkezett volna rajtam, és sűrű genny távozott a semmibe belőlem, és mint egy leeresztett lufi, ott maradtam üresen.

Azt hiszem, félnem kellett volna, de valahogy nem féltem. Ettől viszont tiszteletlennek éreztem magam egy ideig. Végül elengedtem ezt is. Lesz, ami lesz.

Nem számítottam arra, ami aztán a sötétben fogadott. Meghallgattam, mit akar mondani. Mintha már régóta vártak volna rám. Tiszteletet éreztem. Az eredetem, az örökségem várt rám. Mint egy jól idomított, óriási véreb, a sötétség most a lábamhoz ült, hogy szolgáljon, és hogy szerethessem, ahogy az ember az állat társát szeretheti.

Az utána következő napokban újraértelmeztem a sötétséget magamban. Olyan erőket találtam, amikről már korábban elfeledkeztem. Merészséget, mélységet, felelősséget, következményeket, súlyt, hatalmat, forrásokat, kíméletlenséget, kitartást, elszántságot, halhatatlanságot… Bármerre is jártam, ott volt elválaszthatatlanul mindenben.

Rajzoltam is újra, és megértettem, miért érzem meg olyan könnyen mások poklát. Mintha mindig is tudtam volna, kit, mik üldöznek. Gyerekkorom óta rajzolom a sötétséget. A barátom valahol, mert bensőségesen ismerjük egymást. Nincsenek hazugságaim. Tud rólam mindent. Nem akar sem elpusztítani, sem elvenni tőlem. Inkább mintha a kincseit akarná feltárni előttem.

Mielőtt végigjártam volna a visszautat, még volt egy feladatom. Fogtam egy tükröt és belenéztem. A sötétséget kerestem magamban. A szemembe néztem és láttam elsuhanni, és jó érzés volt tudni, hogy ott van. Aztán jött az emlék. Olyan tisztán és élesen, mintha nem 28 éve lett volna, amikor ott feküdtem a kanapéra nyomva, tehetetlenül. 12 voltam akkor, ő meg már felnőtt. Erős volt. Lefogott. És most hirtelen mégsem ő volt a fontos és még csak az erős sem a képben. Hanem én voltam az. Emlékszem az elszántságomra. Nem mérlegeltem, hogy én kicsi vagyok, ő meg nagy, egyszerűen tudtam, hogy mindent el fogok követni magamért. És talán ő is azt a szemet látta, amit én láttam most a tükörbe nézve. Talán ettől hátrált meg, nem tudhatom. Talán még ő sem tudja. De az erő, amit magamban láttam, magamban éreztem most, messze túlmutatott rajtam, és én át tudtam adni magam neki, ugyanúgy, ahogy ez az erő is képes volt átadni magát nekem hezitálás nélkül.

Aztán visszajöttem. Kapuról kapura vettem fel újra azt, amiről lemondtam korábban. Mégis minden megváltozott. Kaptam ajándékot is. Hálás vagyok érte.

Mélyen tisztellek, Sötétségem.

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

Odaadom magam magamnak

A helyek bennem

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen sötétség ízű, és most láthatja, ami eddig rejtve volt.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Friss bejegyzések

Odaadom magam magamnak

December 12, 2017

Amilyen csak lenni tudok

December 11, 2017

A helyek bennem

December 10, 2017

Az ő helyén

December 10, 2017