Család


Valahogy egyszerre csírázott ki bennem minden. Amikor elkezdett ketyegni a biológiai órám, akkor nem “csak” gyereket akartam/akarok, hanem családot. Minden irányban. Nyáron képtelen voltam családi filmeket nézni. Egyszerűen inkább kikapcsoltam őket.

Talán összefügg minden változás az életemben. A támogatás, amit az anyutól kaptam, különösen, amikor elvesztettem a munkámat. Az a fajta teljesen ítélkezésmentes mellettem állás, amit az aputól kaptam. Az öcsém végtelen csendje és tiszta nyugalma. Nyitott. Szeretetteli. Mennyire más család vagyunk most. 

A születésnapomon felhívott az apám, és megkérdezte azon a szétcigizett, sörgőzös hangján, hogy “Pudingocska, mi a fasz van veled? Hiányzol. Mikor jössz már haza?” Én pedig elkezdtem nevetni. Bűntudattal, mert nagyon rég nem voltam nála, de ugyanakkor kislányosan, mert annyira benne volt minden féltés és minden gondoskodás pontosan úgy, ahogy azt ő tudja adni.

Hazautaztam hát. És az apám, amikor meglátott a kapuban, elsírta magát. Az apám, aki csak temetéseken szokott sírni. Az apám, aki előtt nem szabadott sírni, mert végtelenül idegesítette. Az apám, aki ottfelejtett bárhol, mert annyira nem érdekelte, hogy mi van velem. Az apám, aki elől menekültem volna az álmaimban is, de nem bírtam.

Sokat beszélgettünk. Elmesélte, milyen volt, amikor születtem. Hogy milyen boldog volt. Hogy milyen gyorsan megszülettem. Hogy mennyire szép baba voltam. Hogy egyből levettem a lábáról. Hogy ő fürdetett, mert az anyu félt, hogy leejt és eltörök. Hogy ő vitt óvodába, amikor kicsi voltam. Hogy milyen nagyon sajnálja azt, amilyen volt régen. Hogy mennyire rossz, hogy az anyutól nem tud bocsánatot kérni. Hogy hogyan változott meg, és mitől lett más az élete.

Meséltem neki én is. Neki lehet. Bármiről. Soha egy rossz szót nem mondana semmire, amit csináltam. És nem az érdeklődés hiánya miatt. Egyszerűen ilyen. Ha nem ért egyet, akkor azt mondja, hogy hát te tudod cicám, a te életed. És nincs benne semmi lenézés, változtatni akarás, nem akarja megmondani mit csináljak. Nem akar terelgetni sem. Meg tudok nyílni neki.

És felhívott pár nappal később, hogy de jó, hogy ott voltam. Hogy szeret. Hogy mehetek bármikor, bármeddig. Hogy ott vannak nekem.

Azon gondolkozom, hogyan jutottunk idáig. Apu, anyu, az öcsém meg én. Emlékszem milyen család voltunk. Bár ezek szerint nem mindenre. A rosszra sokkal jobban, mint a jóra. Néha olyan, mintha nem mernék a jóra emlékezni. Azokra a pillanatokra, amikor boldogok voltunk, mert akkor jobban fájna minden árulás, minden hazugság, minden érdektelenség, minden boldogtalanság. 

Most pedig futtatok a fejemben pillanatokat, amikor szomorú voltam, boldogtalan, védtelen. Amikor nem azt kaptam, amire szükségem lett volna. És most valahogy annyira máshogy látok mindent. Mind a négyünket. Van bennem megértés minden fél iránt és empátia. Magam felé is, feléjük is. És ott kavarog minden. Nem csak a fájdalom, nem csak a hiány, nem csak a védekezések, hanem a szeretet is, a jó szándékok, a gondoskodás. És olyan csodaszépnek látom. És olyan szívbemarkolóan szomorúnak. Minden egyes tragédiát. Minden egyes sebet. Minden egyes téglát a falainkban. Fura érzés innen látni. Nem venni fel. Mintha az egész életem anyja lennék, és vigasztalóan átölelném, letörölném a könnyeit, megsimogatnám a hátát, aztán sütnék neki sütit. 

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen eleven ízű. Szenvedélyesen.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.