Vérből

A vécén csorgattam nagy elégedetten, amikor balról jobbra dzsant a fürdőszoba sarkából éppen az én irányomba. Nagy darab, fekete pók volt, szőrös, vastag lábakkal. Nem az a fajta, ami csak attól nagy, mert olyan hosszúak és vékonyak a lábai, különben középen meg ott trónol egy légypiszok és  ha ráfújsz, akkor Jemenig repül. Ez a náluk tanyázó, extra ijesztő, ugrálós fajtából való volt, ami bazi nagyra nő, pedig nem is etetjük (legalábbis direkt nem). Az első reakcióm ilyenkor mindig az, hogy “Meghalsz, te állat!”. Még azelőtt kivégzem az ilyeneket mielőtt rám vetnék magukat, ebolát fecskendezve belém vájnák mind a száz, tűéles, karmos lábukat, majd pedig egyetlen harapással átharapnák a torkomat, hogy aztán kiszívják a gerincvelőmet az utolsó cseppig. Vagy valami hasonló. Ehelyett inkább kikiabáltam Pének, hogy amennyiben szeretné megmenteni egy kisebb pókszörny életét, akkor itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjen.

A pók meg fogta magát és megdermedt. Aztán megpróbált egészen észrevétlenné húzódni. Ezt úgy csinálta, hogy próbálta a lábait az egyik oldalára rendezni, hogy hasonlítson egy aprócska ágra. Arra még nem képezték ki, hogy egy fürdőszobában ez a legritkább esetben hatékony. Félt, vagy ha nem is félt, legalábbis is óvatos volt. Pé nem hallotta a kiabálásomat, ezért oldalazva kislisszantam, hogy szóljak neki. Nem ütöttem agyon. A félelem miatt nem. A félelem sebezhetővé tette a szememben. Visszaköszönt benne a saját természetemben. Mert valahol tényleg egy vérből vagyunk, még ha ő egész másmilyenből, akkor is.