Mindig is imádtam kártyázni. Különösen francia kártyával. Pé nem rajong érte. Egy ideje már nem is próbálom rábeszélni. Így legfőképp marad a pasziánsz. Kezdetben a klasszikus Klondike. Akkoriban időre játszottam. Ha egy menetről látszott, hogy nem esélyes a rekorddöntögetésre, akkor nem is játszottam végig. Aztán egyszer 37 másodperc alatt raktam ki. Akkor hagytam abba. Úgy éreztem, hogy ezt már nem tudom és nem is akarom überelni.
Ettől még pasziánszozom. Főképp spidert. Már rég nem az idő a fontos, hanem hogy kirakjam a pasziánszt. Néha többször is nekifutok. Ha kell ötször is. Mintha csak visszamennék az időben és mást választanék. Új utak és új lehetőségek jelennek meg, kapcsolódnak és fonódnak össze. Néha már az első osztás után teljesen más az ábra. Néha minden lehetőséget meg kell ragadni, néha meg az a jó, ha nem. Van amikor meg kell hátrálni, hogy aztán előbbre jussak. Pedig a lapok ugyanazok. Mégis minden leosztásból más és más fakad. Én meg csűröm és csavarom a valóságot. És akkor vagyok a legboldogabb, ha úgy érzem, kihoztam belőle mindent. Imádok variálni, és ezért azt szeretem, ha vannak szabályok, de ezek nem kötnek teljesen gúzsba. Szeretem, ha van terem. Szeretem, ha az ászra királyt is lehet tenni, mert akkor nincs vég és kezdet, hanem összekapcsolódnak a dolgok. Mindent újra lehet kezdeni, anélkül, hogy megtagadnánk a múltat. A lapok ugyanazok. Mindig. A szabályoktól lesz a játék élvezetes. Onnantól nyer értelmet a tér. Pedig dobálhatnánk a lapokat csak úgy egymás után, ahogy gyerekként kártyáztam, nagyokat kacagva.