Sokat utaztunk mi ketten együtt, Pé meg én. Úttalan utakat tettünk meg helyekre, amik nincsenek a térképen, mégis léteznek. Helyekre, ahol még sohasem jártunk korábban, valahogy mégis megtaláltuk, amit kerestünk. Utaztunk bérelt autóval, tragaccsal, a Mazdával… Szlalomoztunk a vasárnapi, londoni környéki forgalomban a reptér felé, hogy aztán lekéssük az utolsó gépet. Beláthatatlan, ködös utakon kanyarogtunk a Tátrában nem egyszer Krakkó felé vagy épp az ellenkező irányban. Körülöttünk hatalmas, néma, sötét hegyek. Haladtunk már unalmas, nyílegyenes sztrádákon Párizs felé, mégis egy évszázadnak tűnt, mire odaértünk. Legutoljára Belgrádba mentünk, kölcsön autóval. A fizetős autópálya még épül. Alapból a leállósávban kell haladni, a középső sáv a két irányból előzőké, a harmadik sáv a szembeforgalom.
A nap ragyog. Az égen barátságos sárkányfelhők, lopakodó rókafelhők, elő és eltünedező varázsfelhők. Az emberek kedvesek és mosolyognak. A gyár egy hatalmas médiakomplexum közepén van, amit mindenki ismer, el is magyarázzák még angolul is, de egy darabig mégsem találjuk. Köröskörül kóbor kutyák, hihetetlen eldugott boltocskák. Mivel először vagyunk itt, valaki elkísér a vámadminisztrációs központba. Legközelebb már nem jön velünk. De nem baj, van GPS. Amikor Lengyelországba jártunk, egy lapra írtam fel, mik mellett suhantunk el éppen, merre kanyarodtunk, hol kell jobbra fordulni. Most is kaptunk amúgy egy ilyen útbaigazítást az egyik magyar szállítmányozótól. Bárkivel beszélünk, járt már Budapesten, és gyönyörűnek találta.
Pé készül, igyekszik mindent kivédeni, papírok vannak nála. A vámügyintézés nem az én idegeimnek valók. Pé kitartó, jól megbirkózik bármivel. A lengyel és a szlovák vámon is mindig elintézte, amit kellett, pedig soha nem fizettünk senkinek egy fillért sem. Ha kellett, negyedszer is kitartóan beállt a sorba ugyanazzal a papírral, és eljátszotta, hogy nem érti, mi a baja a vámosnak. (Az indító vámhivatal hibájából, nem a miénkből.) Te szeretnéd megérteni, hogy menj vissza oda, ahonnan jöttél, csináltasd meg másnap egy csomó pénzért újra a papírokat? Aztán a vámosnak elege van, és egy valószínűsíthető bazdmegezés után rányomja a pecsétet.
Egyszer, egy magyar vámos azt mondta Pének, hogy nem szállíthatunk személyautóval. Tegyen bele az útlevélbe pénzt, és átengedi. Pé meg inkább azt gondolta, hogy beszéljünk a felettesével. Meglepődnek a személyautón. De ha elférünk így is, akkor inkább mi szállítunk. Így legalább tudjuk, hogy éppen mi az ábra. Végre a lengyelekkel együtt vagyunk az EU-ban, erre mi egy szerb gyárt választunk, hadd legyen érdekes. Pedig nekem már az is épp elég érdekes volt, amikor (kétszer is) egy fillér nélkül maradtunk idegen országban.
Egyszer minket kiraboltak az akkori barátnőmmel Csehországban egy metálfesztivál nulladik napján. Reggel realizálódott bennünk a dolog miután felébredtünk. Elég rossz érzés volt, hogy pont egy teljes napig utaztunk oda, hogy aztán nemhogy hazamenjünk… még ki is kelljen találni hogyan jussunk haza… Az élet mindig akkor köp pofán amikor az ember azt hiszi, hogy végre egy kicsit sikerült neki hátat fordítania. Így jártunk. Szerencsére a 0. napon le tudtuk venni és el tudtuk adni a karszallagot, majd kis segítséggel meg tuduk oldani, hogy eltöltsünk Prágában pár napot. Nem mondom, rázós volt, de biztosan soha nem fogom elfelejteni.
Szal lényeg: tapasztalat nélkül nincs ember. Így szép… vagy legalalább kalandos.
Durva élmény lehetett.:(