Az élet magjai

Még kislány voltam. Hosszú hajjal, csillogó szemmel lelkesen figyeltem a dédimamámat. Azt tanította éppen, hogy hogy kell a tésztát összegyúrni. Nekem meg valahogy az istenért sem állt a kezemre a mozdulat, pedig nagyon szerettem volna. A dédim kezében a tészta valami hömpölygő, puha, változó csoda volt, ami szem látomást szót fogadott, és mintha még rá is játszott volna. Mint amikor simogatsz egy cicát, a kezed még végig sem ért, de ő már helyezkedik, hogy a mozdulat ne szakadjon meg, hanem újra és újra, akadály nélkül végighúzhasd a kezed rajta. A dédim pedig gyúrta és gyúrta a tésztát, és mintha ők ketten egyek lettek volna. Csak sokkal később, amikor a dédim már nem élt találtam rá arra a mozdulatra. És ahányszor csak gyúrok, mindig a dédim jut róla az eszembe, és mintha a tészta dögönyözhető lágysága és keménysége a dédimet idézné. A karját, amivel engem is átölelt.

Nem csak pogácsát, de linzert is sütöttem ma. Elővettem a fiókból a kiszúró formákat. Pár éve még a keresztmamim adta nekem őket egy csomó mindennel együtt. Ezekkel a formákkal szúrták ki nekem a linzert ő és a dédim annak idején. A gimis kollégiumban az ő linzereik jelentették az otthont. Nem azt az otthont, ahol anyu, apu és az öcsém éltek, hanem azt, ahol biztonságban voltam, boldogan és szeretetben.  A formák persze rozsdásak, és el is deformálódtak, de ez engem a legkevésbé sem zavar. Az, hogy én is ezekkel süthetek valahogy olyan, mintha összekapcsolna minket, mintha az idő körbe-körbe járna, és mintha soha nem vesztettem volna el őket. Legalábbis arra a kis időre nem. Étel és élet így hömpölyögnek bennem.