Olvasgattam véleményeket a gátlásokról, és úgy éreztem, el akarják venni őket tőlem. Ez kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy én meg nem akarom odaadni őket. Nahát, nahát mondhatnám. De nem emlékszem, hogy mondtam volna ilyet. Inkább mosolyogtam, sóhajtottam, és olyan jó volt. Olyan meghitt és békés.
Szeretem, amikor a vér elárasztja az arcom, és a hűvös, fehér bőröm életre kel, mi több lángol. Letagadhatatlan testi reakció. Az ilyeneket mindig is kincsként kezeltem, mint a legmélyebb, legelemibb igazságokat.
Szeretem a vonakodásom. Mintha felhívás lenne keringőre. Ha legyőzöd, a diadalod értékesebbé tesz téged, olyan isten leszel, akinek megadni magam a világ legtermészetesebb dolga. Még csak nem is választás, egyszerűen maga az áramlás, mely a mostba kényszerít.
Szeretem a szégyenkezésem. A tökéletes leleplezés, melyben semmiségem, alacsonyrendűségem tudata egy pillanat alatt felszabadít, és a hirtelen jött súlytalanság mintha buborékként repítene fel a magasba. Elvesztve minden méltóságom egyszerűen már nincs miért küzdenem és szabad vagyok.
Szeretem a kínlódásom. Gúzsba kötött erőtlenségem még akkor is, amikor a kötelék láthatatlan, kitágítja érzékeimet, és jobban tudatában vagyok minden létező és nem létező porcikámnak és atomomnak, mint valaha.
Végre egy Nő, aki ismeri, “tudja” és elfogadja önmagát! Úgy bánsz a szavakkal… számomra ugyanaz a varázserő árad a szavaidból, mint belőled magadból. Annyira lehet téged szeretni azért, ami vagy! És ahogyan ezt megosztod velünk.
Kevesen tudják a hátrányaikat saját előnyükre fordítani, s meglátni benne azt, amitől mások félnek. Ám el kell fogadnunk a “rosszabbik, előnytelenebbik” oldalunkat is az egyensúlyhoz, hiszen az ember a hibáival együtt tökéletes.
Nem sokan tudják ezt így megfogalmazni és kiírni magukból őszintén.
Igen, igen, pontosan. Mindenkinek van jin-je és jang-ja, a kettő együtt kerek egész. Bármelyik tagadásával kevesebb lesz az ember teljes önmagánál.
Big Cat, pont ez az, hogy nem hiba, nem rosszabbik és még csak nem is előnytelen. (Legalábbis szerintem nem.) Épp ellenkezőleg. Fontos összetevőm és örömforrásom.
Dors, te meg imádnivaló vagy.:D Köszönöm.:)
Lehet, hogy nem a legjobban fogalmaztam, csak arra akartam utalni, hogy az emberek általában nem szeretik a gyengeségeiket, a gátlásaikat, a szégyenkezést, mert ezáltal kevesebbnek érzik sokan magukat, közben az igazi erő nem a látványos, erős dolgokban rejlik, hanem a kiegyensúlyozottságban. Jó, hogy te nem lököd el magadtól ezeket, hanem elfogadva őket, egységben élsz velük…
Á, már értem. Érdekes, ahogy az ember sokáig pörög ugyanazon, baja van magával, aztán egyszer csak hirtelen “átkattan”, és máshogy lát és érez.
Én szívesen megszabadulnék az enyéimtől! Ki kéri őket?
Miért nem írsz te könyvet? Ja, mert blogot írsz, bocs.
Szóval. Hát ez van, amikor az ember felnő a szorongásaihoz, és belátja, hogy azok IS alkotják őt.
Igen, azok is alkotnak. A könyvvel az a legnagyobb bajom, hogy nincs bennem elég lendület hozzá. Az én távom a rövid táv. Ha egy rajzot nem fejezek be egy svunggal, akkor nagy valószínűséggel már nem is fogom. Szóval lehet, hogy egyszer eljutok addig, hogy írjak fantáziából, nem “csak” magamról, de azok valószínűleg novellák lesznek. Az Önhalálrajzom is félbe maradt, ráadásul nincs benne meg a homogenitás. Össze-vissza hullámzik az egész.
Életem, a novelláskötet is könyv. :)
igen, tudom.:D de életem végéig se tudnám teleírni novellákkal. és mire megírnék hármat, kitörölném az elsőt.:D
De talán majd egyszer megszáll az ihlet.:D