Tuning

Hűha, azt írja, hogy 1994/4. Visszaszámolok magamban, hogy mi is volt akkor… Megvan (jól van, tudom, lassan számolok, de alig aludtam valamit), akkor még gimnáziumba jártam, és kollégiumban laktam. Azt hiszem abban a koleszban már, ahol majdnem felgyújtottam a konyhát (ebben a kollégiumban legalább volt konyha). Feltettem főni egy kis gesztenyét, aztán el is felejtettem. Amikor megéreztem a füst szagát már öt centi vastag, égett massza lett az egészből. Kábé ennyi volt az összes főzés, amit akkoriban produkáltam.
Nagyjából akkor vettem ezt a Mesterkukta újságot. 18 éves koromban. Azon gondolkozom, hogy vajon mégis mi a fenének vettem magamnak akkoriban receptújságot egyáltalán? És ha már receptújságot vettem egyáltalán, akkor mégis miért Mesterkuktát?
Nézzük, milyen receptek vannak benne! Húsos kölesfasírt. Akkoriban szerintem vadászni kellett a kölest, nem lehetett olyan könnyen lekapni a polcról. Rántott borjúmirigy snidlingszósszal. Akkor se vonzott a borjúmirigy, meg most sem vonz (pedig lehet, hogy a kedvenc kajám lenne). Dinsztelt ököruszály áfonyaszósszal…
Minek kellettek nekem ezek a receptek? Márpedig majdnem minden hónapban megvettem a Mesterkuktát a nem túl sok pénzemből. Aztán lassan leesik, hogy olyan ez, mint valami legális pornóújság, csak receptekkel. Már akkor is ételfetisiszta voltam. Megvettem az újságot, és lapozgattam. Azért a Mesterkuktát, mert habár alig van benne recept, szép színesek a képek, és az ételek vannak olyan elérhetetlenek, hogy nem frusztrál, hogy nem főzök, hanem csak álmodozom. (Amúgy meg menza kaján éltem, szóval persze hogy muszáj volt álmodozni.)
Szóval ott az újság. Már az első lapon a diókrémtorta. Gyönyörűen feldíszítve, nem az az “így sikerült, jó lesz ez is” féle. Az ember szájában összefut a nyál. Megnézem, mi kell bele, csak hogy tudjam, milyennek képzeljem. A tésztájában fele a dió és fele a liszt. Kell bele sok rum. A krém bármilyen jól is keveri az ember, a dió miatt sosem homogén, hanem szemcsés. Rátapad az ember nyelvére, befurakszik a legkisebb résbe is, hogy sokáig érezd, hogy ne felejtsd. A kandírozott cseresznyét, amit akkor még sosem kóstoltam, egészen mennyei magasságokba emelte a képzeletem. Biztos azzal kezdtem volna. Ma már tudom, hogy nem rajongok a kandírozott cseresznyéért, már ha tényleg meg kell enni, nem csak álmodozni lehet róla.
Van egy csomó Mesterkuktám még mindig. Két nagy mappában a többi receptes újságok között. Külön a nyári és külön a téli lapszámok, hogy az idényrecepteket könnyen megtaláljam. És van az úgy, hogy 16 évnyi álmodozás után elkészítek egy ételt belőle. Aztán vagy szeretem, vagy nem. Vajon milyen lehet a rántott borjúmirigy snidlingszósszal?