Olvastam egy szerintem tanulságos cikket a Carnal Nation-ön arról, hogy segítség helyett hogyan ronthat a szexuális életünkön egy önsegítő könyv. Gondoltam, zanzásítva beteszek ide pár részt.
Mint az önsegítő könyvek általában, úgy a szexről szóló társaik is csodálatos változásokat ígérnek, és ha ez mégsem jön be, az ember hajlamos saját magát hibáztatni, pedig a könyvek kihagynak pár alapvetően fontos tényezőt a számításból.
Ilyen például a vágy. Sok ember azért nem kívánja a szexet, mert A: nem hiszi, hogy élvezné, B: mert nem jön ki jól a partnerével. Ha ebből bármelyik vagy mindkét tényező fennáll, akkor a vágy hiánya teljesen normális, és nem olyan valami, amin feltétlenül javítani kellene.
A kultúránk része, hogy azt gondoljuk, a szerelem és a vágy összefüggenek, miközben a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb ember vágyik olyasvalakire, akibe nem szerelmes (sőt gyakran olyasvalakire is, akit egyáltalán nem kedvel), miközben a hosszú távú kapcsolatokban sokszor csökken a vágy azzal a személlyel kapcsolatosan, akit pedig a legjobban szeretünk.
Máig nem tudják, miért van az, hogy léteznek egymás iránt még mindig forrón lángoló idős párok, míg mások elvesztik a szexuális érdeklődésüket a partnerük után. Ez valami “ritka kémia”, nincs szükségük titkos technikára. Van, akinek alapvető fontosságú, hogy mindig a kapcsolat megújulásán dolgozzon, másoknak pedig ez sem működik.
A másik ilyen tényező a női orgazmus. A nők sokféleképpen jutnak a csúcsra, és a legtöbben magától az együttléttől még nem élveznek el. A könyvek arra biztatnak, hogy élvezz el G-pont izgatásától, vagy hogy addig nem is éltél igazán, amíg nem volt multiorgazmusod.
Alapvetően ezekkel a technikákkal nincs semmi baj, de sok pár ezt nyomásnak érzi. Ha elégedett vagy az orgazmusoddal, de a partnered szegényesnek találja a repertoárodat, akkor az inkább az ő problémája, mint a tiéd.
A kísérletezés jó dolog, csak ne érezd úgy, hogy mindenáron jobbnak kell lenned, vagy hogy eddig mindent rosszul csináltál. A csikló az egyetlen olyan szerv, ami nem szolgál semmi mást, mint az élvezetet. Miért ne használhatnád ezt ki?
A kor is fontos szempont abban, hogy ki hogyan éli meg a szexualitását, és hogy hol vannak a határai. Nagyon kevesen tudnak fittyet hányni rá, akár akarnak, akár nem.
A női és férfi szexualitás megint egy olyan témakör, amiben sok a félreértés. Sokan lovagoltak már azon, hogy a nők és a férfiak egész másképp állnak a szex kérdéséhez, pedig időközben már világossá vált, hogy a szexualitásunkat a nemünk csak kis mértékben befolyásolja. Minél idősebb valaki, annál inkább az élményei és nem a neme a legfontosabb tényező. Senki sem “nővel” vagy “férfival” szexel, hanem egy bizonyos személlyel. Ezért az a fontos, hogy magát a személyt ismerjük meg ahelyett, hogy a neme alapján általánosítanánk.
Tudom, egy csomó minden egészen evidens, amit olvasunk, csak valahogy én is azt érzem, hogy az evidenciák ellenére nem feltétlenül vagyunk elég tudatosak a saját szexualitásunkban, mert annyi hatás, ideológia, elvárás, családi, kulturális vagy éppen olvasmányélmény rakódik ránk, hogy nem könnyű a saját puszta lényünket látni. Persze tudom, hogy ez nem mindenkinek nehéz. Nekem speciel ez nem könnyű, és nem jön magától, hanem gyakran (ön)vizsgálatot és munkát igényel.
Amikor az ember elveszett, hajlamos nem magában, hanem a hülye selfhelpekben keresni válaszokat, miközben csak befelé kellene fordulni, dehát ehhez mi gyengék vagyunk. Legalábbis én.
Ez a befelé fordulás amúgy egy érdekes dolog nekem. Egyszerre érzem fontosnak, és feleslegesnek. Mintha az utam része is lenne, meg nem is. A legtöbbször a befelé fordulás az önmagam bántását jelenti. Naná, hogy ehhez gyenge az ember. Pedig inkább valahogy felfedezésnek kellene lennie. Mintha megsimogatnám magam belülről. Ehhez meg nem is kell sok erő.:) Néha sikerül, és akkor szuper érzés. Máskor meg nem, az meg nehéz.
Néha a tükörben is nehéz szembenézni önmagunkkal, nem hogy a belső énünkkel. Vagy önmarcangolásba fullad, vagy nagy ritkán sikerül tisztázni valamit belül. Lásd, ha elhagynak, vagy elhagysz valakit állapot.
erről a bejegyzésről eszembe jutott egy ismerősöm, aki húszas évei elején szorgosan járt szekszuáls pszihológushoz és egyszerűen nem értette h miért nem érdeklődik különösebben szekszuálisan a párjához, aki egy tökéletes, odaadó, önzetlen pasi, és bár érdeklődés nem volt, orgazmusa azért igen..jájj, én nekem meg nem fért a fejembe h minek mászkál dokihoz, mikor a dolog nyitja annyi h nem szerette úgy a pasit ahogy kellett volna, hisz szemmel látható volt h emberileg szerette, mint egy testvért, és ezért nem gerjesztett benne vágyat..néha olyan buták és vakok vagyunk, nem akarjuk látni azt amit nézünk..
Azt gondolom, hogy kívülről elég nehéz megítélni, hogy valaki kit hogyan szeret, vagy hogyan nem. Soha nem tudhatjuk, hogy a másik pontosan mit érez, csak a saját érzéseinket tudjuk visszatükrözve látni benne.
Sőt még eggyel továbbmegyek. Bennem pl. a szerelem nem egy állandó, egzakt valami. Folyton változik a mennyisége, az intenzitása, a minősége… Van, hogy utálom Pét, van, hogy imádom, stb…
hát nekem ez akkor is gáz volt h szó szerint kínozta a srácot, miközben nem volt hajlandó őszintének lenni még magával sem..évekig. aztán persze kijött belőle és átment egy másik kapcsolatba, ahol ugyanezen okokból már nem a szekszel hanem valami egészen mással volt a gond, és megint kezdődött a halálosan szerelmes fiú kínzása. ez végülis így már más téma, csak a szekszuál pszihológus kapcsán jutott eszembe a története. De már most te másról beszélsz, a szerelem persze hogy változó, meg hát sztem relatív is, mind másképp éljük meg, sőt nekem minden szerelmem megélése is más-más volt..
néha én is úgy érzem h gyűlölöm Őt, aztán meg egyszerűen nem tudok mit kezdeni a határtalan szeretetemmel :)
Ha nem tudod felfedezni magad (vagy eljutottál a képzeleted határáig) akkor engedd, hogy partnered folytassa azt. Ezt sok embernek elmondhatnánk, akinek gondjai vannak a szexuális életével. Ehhez természetesen teljes őszinteség és bizalom kell, de ha nem adjuk meg az esélyt a felfedezésnek, nem tudhatjuk, mit veszítünk vagy nyerhetünk a dolgon.
Szerintem a férfiak fantáziája legtöbbször sokkal szegényesebb, mint a nőké. Én régebben elképzelni sem tudtam volna olyat, amit most élvezek, de ehhez az kellett, hogy a partneremre bízzam magam. Azaz nehéz úgy felfedezni magad, hogy öntudatlanul saját magad vagy annak korlátja…
Aztán el kell tudni fogadnod bűntudat nélkül a tényt, hogy olyasmit élvezel, ami a társadalmunkban még mindig sokaknál tabunak minősül, pedig nem brutális vagy ilyesmi, csak más, mint a megszokott és alapvetőnek beállított 3-4 féle dolog…
Csak úgy tudunk önmagunkon (és a partnerünkön is) jól segíteni, ha nyitottak vagyunk, tisztán látunk és megbeszélünk mindent, hiszen a visszajelzés elengedhetetlen része mindennek.
Sziasztok! ;)
Jó a blog! :)
Elgondolkoztam a bejegyzésen, nagyon igaz, és nagyon át kéne ezt gondolnia sok nőnek – na jó, nem csak a nőknek.
Sőt nem csak ezt, hanem még egy picit többet.
Szerintem, ha valamin változtatni akarunk, sose szabad úgy hozzáállni, hogy “rossz vagyok, és meg akarom javítani magam”, mert az egészből egy nagy, kétségbeesett kapkodás lesz.
Először le kell ülni, elgondolkodni, hogy mi vezetett a problémákhoz, és ez hol, mennyire kacsolódik hozzánk. Ezt el kell fogadni, meg kell szeretni, és utána lehet jobbá tenni.
Például ha valaki fogyókúrázni akar, mert nem érzi jól magát a bőrében, akkor először meg kell tanulnia szeretni, elfogadni magát, úgy ahogy van. És ha megnyugodva, pozitív érzésekkel is úgy gondolja, hogy egy fogyás jótékony hatással lenne az életében, akkor lehet elkezdeni építkezni.
A szexben az a nehéz, hogy páros dolog. Tehát ez az elfogadós/megnyugvós szakasz két emberen áll, vagy bukik. És ha erre nem figyelnek, inkább még jobban stesszelik egymást. “Nem gondolja azt hogy…?” “Szeret még?” “Nem is mondom, nehogy megbántsam…”
A könyvek pedig csak egy irányt mutatnak, ötleteket adnak, hogy mit kell magunkban megkeresni. De a meló a mienk…
Elfilóztam itt :))
Nagyon jól tetted.:))
hagyok itt neked valamit:
Michael Foucault: A szexualitás története I-III ( A tudás akarása, A gyönyörök gyakorlása, Törődés önmagunkkal). Budapest, Atlantisz, 1999-2000.
A XX. század egyik legmeghatározóbb posztmodern szociológusa, filozófusa – attól eltekintve, hogy “kevesen” ismerik. Érdekes olvasmány.
Köszönöm az ajánlást. Már “csak” meg kell szereznem. Eszméletlenül ismerős a fickó neve, csak nem tudom, hogy honnan.
Már meg is szereztem. Merci épp el akarta ajándékozni. És még hoz magával egyéb könyveket is.:)) Imádom a szinkronicitást.:)))
jah, komolyan dúrva dolgok vannak… Váljék egészségedre!