Más

Van az az anekdota, biztos ismeritek, amiben a parasztasszony szakácsnőként dolgozik az uraságnál. Hazamegy, és arról áradozik, hogy az urak milyen finom tortát esznek. Addig addig mondja, míg az ura megunja, és azt mondja, süssön neki is olyan tortát. Dehát nekünk nincs eprünk-mondja az asszony. Nem baj, tegyél bele vackort-mondja a férfi. Dehát nekünk nincs tejszínünk. Nem baj, tegyél bele írót. Dehát nekünk nincs fehér lisztünk. Nem baj, tegyél bele barnát. Az asszony megsüti a tortát, a férfi megkóstolja, és azt mondja: Erre vagy úgy nagyra?

Mindig eszembe jut ez az anekdota, amikor anyunál vagyok. Az ő konyhája más mint az enyém. Nagyon más. Eleve van valami bizarr nekem abban, ha más konyhájában tevékenykedem. Mintha szentségtörést hajtanék végre azzal, hogy egyáltalán a dolgokhoz érek. Anyám konyhájában egész mások a hozzávalók. Anyám konyhájában nincs mérleg. Én a kis digitális mérlegemet sokszor naponta többször is előveszem. Azért is talán, mert a konyhában az én igazi terepem a desszert, aminél szerintem nagyon fontosak arányok. Amikor az anyunál sütök-főzök, valahogy nem sikerül jól. Más világ vagyunk.  Más hozzávalókkal. Más arányokkal.