Arra ébredtem, hogy csörög a mobilom. Pés csörgéssel csörgött. Azért hívott, hogy nemsokára hazaér, öltözzek fel. Felöltöztem gyorsan.
A Ninja-Patkeszt vittük az állatorvoshoz. Pé szerzett egy autót kölcsönbe, hogy el tudjuk vinni. Akkor kezdett el nagyon sírni, amikor beszálltunk az autóba. Hallottam már sokféle hangot kiadni, de ezt a sírást nem ismertem még. Simogattam szinte végig az úton, de nem hagyta abba a sírást. Mondtam neki, hogy jól van, meg hogy el fog fáradni a sírástól, pedig amúgy is gyenge. Nem mondtam olyat, hogy minden rendben lesz, mert nekem ez nem jön a számra, mert honnan tudhatnám, hogy tényleg minden rendben lesz-e? Hogy fájni fog-e vagy sem?
Sokan voltak, hát vártunk. A Patkesz néha még sírt, ami olyan nagyon keserves nyávogás inkább. Nem szeret távol lenni a háztól. Ha kivisszük, akkor is laposkúszásban siet vissza.
Nem volt jó jel, hogy szombaton állatorvoshoz mentünk. Csütörtökön már járt nálunk a doki. Adott lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót, erős antibiotikumot injekcióban. Mi összetörve adogattuk a tablettákat neki, de egyre rosszabb lett. Nem evett semmit. Ő olyan kis eleven ördögfióka cica volt világ életében, most meg csak gubbasztott. Éreztük, hogy lázas.
Az orvos megvizsgálta. Pé meg én lefogtuk addig. Nem fájhatott neki, mert meg sem moccant.
Nem nézek oda ilyenkor soha. És gyűlölöm, hogy nem tudom elmondani neki, hogy miért hagyom, hogy mások mindenféléket csináljanak vele, ő meg bízik bennem továbbra is, pedig nem hiszem, hogy bármit is ért belőle.
Az volt a baja, amit gyanítottunk. Akkorra már nem csak a hashártyája, de a mellhártyája is be volt gyulladva. Azért nyelt olyan sokat, mert állandóan genny jön föl a torkából. A Patkesz testvére is FIP-ben halt meg, úgy hét éve, körülbelül egy éves korában. Ajándék volt az , és anyukájuktól, aki pedig biztos csak a legjobbat akarta nekik adni, de azt adott, amit tudott.
Akkor azt mondta az állatorvos, hogy a Patkesz még elélhet pár évig. Hát el is élt jópár évig. Jópár vidám évig. Amennyire félt odakint, annyira felfedező kedvű volt bent. Nemsok olyan hely van, ahová ő be nem mászott, beleértve a számítógépek belsejét is. Hihetetlen leleményesen lopta el a legfinomabb falatokat a többiek elől. Tudott manccsal enni. Imádott játszani, és kierőszakolta, hogy simogassák és masszírozgassák. Imádtam, hogy ilyen tudatos abban, hogy mit akar, és nem nyugszik, amíg meg nem szerzi. Én Francinak neveztem el.
Pé találta az egyik régi albérlet udvarán, ahol minden nap kóbor macskákat etetett. A Patkesz akkor még nagyon kicsi volt. Amikor Pé jött hazafelé, hallotta, hogy zörög a bokor mellette, és egyszer csak egy fekete gombolyag pattant elő belőle, és megállt Pé előtt a járda közepén, és azt mondta, hogy nyáú. Pé meg hívott engem mobilon, hogy vigyek enni a Patkesznak, mert vacsorát rendelt magának. Evett is rendesen. Mi elmentünk otthonról, és amikor hazaértünk, ott ült a küszöbön, és beköltözött hozzánk. Másnap mellé került a testvére is.
A vécében különítettük el őket amíg az állatorvos azt nem mondta, hogy mehetnek a többi közé. A Patkesz letekerte a vécépapírt, így ágyazott meg maguknak. Akkor még Mankának hívták, a testvérét pedig Rumcájsznak neveztük el. Rumcájsz nagyon szerette rágicsálni a hajam, és nagyon szerette a Prüntyit is, aki az első pillanattól gyerekeivé fogadta őket. A Prüntyi egy maffiózó fejű, nagy kandúr, mégis úgy “szoptatta” a Patkeszt és a Rumcit, mintha az anyukájuk lenne, kivéve, hogy tejet nem tudott adni. A mai napig minden nap megmosdatta a Patkeszt, és rohant hozzá minden nyávogáskor, és ha nem találta keservesen hívogatta. Nem tudom, mihez kezd majd most a Patkesz nélkül.
Szerettem volna, ha inkább hétfőn altatják el a Patkeszt itthon, nálunk, de nem akartam, hogy addig szenvednie kelljen. Semmi reménye arra, hogy jobban lesz, csak arra, hogy még rosszabbul. Végigcsináltam már nem egyszer, tudom, hogy nem jó várni az elaltatással. Kétszer is szörnyű vége lett, és én nem akarom azt látni soha többé.
Az állatorvos is azt mondta, hogy jól döntöttünk, aztán Pé anyukája is. Pedig nem kell a megerősítés. Szerintem így volt a legjobb. Pé szerint is.
Nem akartam ott sírni az állatorvosnál. Finoman visszatettük a kosárba a Patkeszt, és elhoztuk haza. Pé sírt ásott. Két szomszéd cica figyelte a teraszról közben. Én meg simogattam a Patkeszt. Hullott a szőre. Nem lélegzett. Nyugodt volt, és tökéletesen tehetetlen. A halál ilyen. Ahogy eltűnik az élet, elveszik a tartás teljesen. Írtam a “koporsójába” egy kis levelet. Sírtam, mert szerettem, mert hiányozni fog, és mert elsirattam minden másodpercet, amit nem vele töltöttem, azzal a kis csodával, aki ő volt.
Eltemettük. És valahogy most nincs bennem fájdalom, nincs bánat. Csak a szeretetet érzem. Átjárja minden porcikámat. Annyi minden jut eszembe róla, hogy miket csinált, hogy simogattatta magát, hogy kattogott, amikor egy madarat látott. És közben mosolygok. Nem volt még egy ilyen cica. Jó, hogy volt egy ilyen cica. Jó, hogy az életének a része lehettem. És nagyon hiányozni fog. A többi cicánk már mind idősebb cica. Egy részüket már felnőtt korukban találtuk, azt sem tudjuk, hány évesek. Mind egy-egy külön világ.