Nagy az isten állatkertje…

…és élnek benne bogarak, és hozzájuk képest hatalmasra nőtt ősgonosz teremtmények, mint pl. a pudingocska, pláne a porszívós irányba elfajzott alfajzata.
A pókok már nem egyszer voltak téma itt. (Talán, mivel nyolc lábuk van, és így többet vannak szem előtt, vagy nem tudom miért.) Most pedig olyat tettem pók ügyben, hogy még majdnem magam is megbántam, de csak majdnem. Megint tudatosan életben hagytam egy pókot, és nem szívóztam vele. A múltkor ugyanis nagyon megbántam, amikor az egyiket felporszívóztam, ráadásul az a pók fontos stratégiai posztot töltött be házfelvigyázó fronton. Ő tartotta távol ugyanis a hangyákat a saját maga eszkábálta kerítéssel a konyhától. Az eredményt a kerítésre kitűzött szorgos ellenfél tetemeivel alá is tudta támasztani, nem csak kamuból lakott ott a hűtő és az ajtó között.
Mondhatnám azt, hogy csak véletlenül porszívóztam fel, és talán még lenne is benne némi igazság, mert a kezem reflexből mozdult a fejvesztve menekülő pók fölé, és mire észbe kaptam már el is tűnt a po(r)kolban szegény. Nem tehetek róla, a rohangáló pók így hat rám. Ha szépen maradt volna a hangyatetemes hálójában, talán még érdemrendet is kap, és megdicsérem, hogy milyen felettébb hasznos tagja szimbiotikus háztáji társadalmunknak, de a balga menekülni kezdett, és nem tudott érvényes úti okmányokat felmutatni, amikoris átlépte a határomat. Így járt.
Rögtön utána meg is bántam, hogy ilyen gyorsan eljárt a porszívóm, és komolyan elkezdtem fontolgatni, hogy beköltöztetek egy pókot a kertből, hátha tudná pótolni azt az űrt, amit a társa hagyott, de aztán úgy döntöttem, hogy majd a bölcs természet majd tesz az ügy érdekében, és végülis valami ilyesmi történt.
Van az a pók, amelyik valami fura, sokadik érzékből kifolyólag (franc se tudja, abból az érzékből a pókoknak mennyi van) időben evakuálta magát az utamból, még ha csak ideiglenesen is. Így a következő takarításnál láttam, hogy milyen szorgalmasan fogdossa a hangyákat, és szaporodott is a lelkem, mondván, van itt minden, amitől egy póknak jó. Én meg (ó, főgenyasága) elvákumoltam a kispókokat, és csak ő maradhatott. Merthát ő már letett valamit a hálóba, kicsik meg nem, és sajna kifutottak az időből.
Azelőtt meg szomorúan néztem a hangyákat, akikről tudtam, hogy hamarosan fulladás általi halált halnak a vécében. Összevissza rohangáltak a cicatányérban, kivéve egyet, aki fürgén felmászott a tálka tetejéig, mint aki tudja, merre kell elvonulni. Ezért cserébe őt nem öntöttem bele a vécébe, hanem kitettem az ajtó elé. Nem hiszem, hogy szeretett volna érte, de nekem jólesett, na. Puding vagyok, s mint ilyen lágyszívű. Persze mihez képest…