Sütit sütök. Feltöröm a tojást, hogy kettéválasszam a sárgáját és a fehérjét. Aztán az ujjammal segítek a tapadós fehérjének, hogy a tálba essen. Aztán bevillan a dédimamám. Ő csinálta mindig így. Gondosan, mintha minden csepp, minden morzsa érték lenne, ahogy érték is. Megadta az ételnek a tiszteletet. Amikor már nagyon beteg volt, mindig szomorúan mondta, hogy csak a kezét itt hagyhatná nekünk. Pedig nem a kezén múlt, nem az volt a lényeg. És mégis megmaradt bennem a mozdulat emléke, és benne volt minden.
Ő tanított citromot enni. Félbevágta, aztán bele kellett mártani a kristálycukorba, és máris lehetett nyalogatni, szívogatni a citromot a cukron keresztül. Ezer éve nem ettem így citromot. Tegnap, amikor a jeges teához felvágtam, annyira elárasztottak az emlékek. Ahogy a dédimnél vagyok és a keresztanyunál. És jöttek az ízek. A kedvenc gombapaprikásom álá keresztanyu. A linzer, amit csomagoltak nekem, amikor a kollégiumba mentem. Elvesztek velük örökre. Bennük volt a szeretetük, az odafigyelésük, a gondoskodásuk.
Könnyek szöktek a szemembe.
Én nem látom elveszettnek őket. *simogat*
Az emlékek nem vesztek el. “Csak” az utánpótlás. Szomorú. hogy nem lesz már benne részem többé. Köszönöm.:)
Megható! A legnagyobb baj, hogy nem a dédimamák, keresztmamák, és nagymamák írták a receptkönyveket. Férfi létemre én is a nagymamámtól lestem el a főzés tudományát egykoron.
Nem annyira a receptek miatt van ez, hanem a gondoskodás miatt. Rám sokat vigyázott a keresztmamim és a dédim, és annyira idilli emlékek kötődnek hozzájuk.