Az én boldogságom általában passzív, csendes és nyugalmas. Ahogy visszagondolok a boldog perceimre, azok főként békés pillanatok. Gyakran egyedül megélt pillanatok. Emlékszem az iskolában a tanárom megvető tekintetére, amiért nem akartam a többiekkel fogócskázni. Nem értette, miért jó nekem, hogy kényeskedő liba vagyok, aki nem játszik a többiekkel. Ha kimaradok a boldog játékból, akkor biztos kimaradok a boldogságból is. Én meg csak arra vágytam, hogy leülhessek rajzolni valahol, ahol kellemes meleg van, nem ugrál, és nem kiabál senki. Esetleg bebújtam volna egy sarokba, hogy olvashassak, mert az jó nekem. A könyv másképp fog kézen és másképp beszélget velem, mint egy másik gyerek, de attól még nagyon jó volt.
Apám pincebogárnak hívott, mert ha csak lehetett, inkább bent maradtam. Az ő boldogsága másmilyen, mint az enyém. Az övé hangos, nyüzsgő, leigázó és füstös. Anyámé aktív, levegős, rendezett. Nem vágyom harcra, sőt minden vágyam, hogy feladhassam a csatározást.
Soha nem voltam csapatjátékos. Habár szerettem szerepelni, azt is leginkább egyedül szerettem. Ma is egyedül dolgozom. Inkább megtanulom az egész munkafolyamatot, csak ne kelljen mással osztozni. Nem dolgozom ügyfelekkel, és imádom ezt.
Imádok táncolni, de legfőképp egyedül, valami olyan egységben, ami közben magasabb dimenziókban lebegek. Ahhoz, hogy engem valaki a táncban vezetni tudjon, magabiztosnak és határozottnak kell lennie, annyira, hogy vele akarjak pörögni inkább a saját hullámom helyett.
Akkor tudom leginkább megélni a boldogságot, ha elmerülhetek benne. Olyankor egynek érzem magam, egy egész, tökéletes világnak.
Azt szeretem igazán, ami nagyon közel áll hozzám. Viszonylag könnyen elengedek dolgokat, de nem fogadok be lazán újdonságokat, és pláne nem vágyom a hosszú távú megtartásukra. Mintha egyszerre vágynék állandóságra és változásra körülöttem. És amikor ezek egyensúlyban vannak bennem, olyankor boldog vagyok. Mint amikor fekszem a teraszon, ringatózom a hintaágyban. Lágy szellő fújdogál. Engem is elfújt valahová messzire, miközben még mindig ott fekszem. A szomszédban fogócskáznak a gyerekek. Az élet puha és könnyed takaró rajtam. Nem fázom. Olyankor könnyű lenne meghalni is, és könnyű élni.
És persze könnyen lehet, hogy ez az egész hülyeség, hiszen hajlamos vagyok azonosulni egy hangulattal annyira erősen, hogy nem látom az egész képet rendesen.
Ez szép volt.
Megríkattál, talán mert az élettakaró rajtam most libaszagú tollal megtömött nehéz dunyha, ami alatt csak megfulladni lehet.
Gyönyörűen írsz. Azt hiszem a boldogság-teljességélmény mindig hatalmas nyugalom, és az ego csendje. Ezért nem lehet mindenkinél zajos és harsány. :)
Köszönöm.:)
Nagyon szép, az ilyen bejegyzéseidet úgy szeretem. Különös, elgondolkodtam, a legnapfényesebb pillanataimat én is magamban, belül éltem meg. Nekem is kell a változás épp úgy, ahogy a biztos pontok, és gyakran az egész életem egy pillanatnak a szűrőjén át látom, ami a borús pillanatokban szörnyű, mondhatni életveszélyes, de az ilyen derűsen lágy és áhítatos pillanatokban valóban minden olyan könnyű, az élet és a halál gondolata egyaránt.
Alapvetően tanulom azt, hogy ne azonosuljak ennyire a dolgokkal. Szerintem hasznos funkció, ha kissé hátrébb tudok állni, és onnan teljesebb képet látni, de amikor jó, akkor elcsábulok a jótól, amikor rossz, akkor meg ritkán jut eszembe.
A jótól elcsábulni nagyon jó, pláne, ha korábban ritkán volt benne részem :) Hasznos hátrébb állni, és kívülről látni, de néha meg mintha éppen ez keserítené meg az életet, hogy nem tudom átélni, nem tudom megélni, mert nem tudok belépni. És annyira örülök, hogy ma már egyre inkább bele tudok merülni, hogy (paradoxon) boldogan élem meg a legfájdalmasabb pillanatokat is, mert benne tudok lenni. Lehet, valahogy a kettő egyszerre? Megmártózni, de közben tudni, s biztonságban érezni magam, hogy ez csak a most?
Nekem már volt olyan. Éreztem, ott voltam, de mégis mintha egyszerre kívülről is láttam volna, , és jobban át tudtam élni, és sokkal teljesebbnek éreztem.