Álmodtam

Pudingocska ezúttal nem tudta, hogy álmodik. Álmodta azt a csodaszép álmot. Azt gondolta róla, hogy valóság. És amikor felébredt, és rájött, hogy az egész csak álom volt, nagyon szomorú lett. Nagyon szomorú lett, és arra gondolt, talán ez a különbség álom, és valóság között. Az álom az ami nem történt meg, amit nem adhatsz tovább, tarthatsz és nem oszthatsz meg igazán senkivel. Elolvad a napon, elszáll, átalakul, és talán egyszer még visszatér, de akkor már nem biztos, hogy fel fogod ismerni.
Pudingocska már sokszor erőlködött azon, hogy megtartsa azt, amit álmodott, mert sok álmát kincsként őrizné, és tárná a világ elé, mert az álom valahogy tiszta és őszinte forrás valahová. Ő sem tudja hová. Talán minden álom egy közös forrásból származik. De az is lehet, hogy minden álom máshonnan ered, és máshová tűnik el, és igazából talán az egész nem számít semmit. Talán még egy hangyakukinyit sem. Persze az is lehet, hogy nagyon is sokat számít. Végül is pudingocskának mindez teljesen mindegy. Ő csak azt tudja, hogy álmában átélt egy csodát, aztán elfelejtette ezt a csodát, de csak pont annyira, hogy tisztában legyen azzal, hogy egy csodát veszített, hogy érezze a súlyát, a nagyszerűségét.
Pudingocska csak arra emlékszik, hogy álmában teremtő volt. Olyasmi, mint egy apró isten. Álmában valóságokat teremtett. Egyszerre. Teremtő volt és teremtmények. Emberek, hátterek, érzések, történetek, levegő és illatok. Minden. Először azt hitte, hogy ő most könyvet ír, és minden áron tollat és füzetet keresett, mert le akarta írni azokat az életeket, azokat az érzéseket, azokat az emberek. De nem talált semmit, ami bármilyen tartályként szolgálhatna neki. Pedig minden szavakból áll. Nem tudja, hogy a szavak voltak e előbb, és aztán a szavakból lett az élet maga, vagy az élet született előbb, és minden valóság tapasztalásaként a szavak. Talán minden egyszerre született. Végül is teljesen mindegy.