A kis-nagy kutya

Pé talált egy kutyát, és hazahozta. Nem végleg, hanem amíg helyet nem találunk neki. Az első kérdés általában a miért nem tartjuk meg. Nos túl önzőek vagyunk hozzá (főleg én). Amikor bevállalok egy állatot, akkor élete végéig vállalom, minden egyes napra. Ez nekem sok. Vannak cicáink, velük sem foglalkozom eleget. A kutya megelőlegezte a bizalmat. Ahogy meglátott, hozzám dörgölőzött, majd elkezdte nyalogatni a kezeimet.
Amikor Pé Sacival találkozott, gyenge, fáradt kutyalány volt. Pé azt mesélte, hogy odatelepedett a lábához, aztán ültében elaludt. Szerinte már rég nem alhatott rendesen. Saci fiatal még. Állítólag fél éves és egy éves közötti lehet, és talán doberman, kopó keverék. Barátságos, nyugis állat, és nagyon szereti a cicákat. Amikor a kertben van, rendszerint felmegy a teraszra, megáll a teraszajtóban, és bámul befelé a macskáinkra, azok meg mintha direkt húznák.
A Sára nem ismerte a pórázt. Gazdi elhozta Kutty régi hámját, abból szereltünk nyakörvet neki. Eleinte, amikor Pé ki akarta vinni sétálni, alig bírta kivonszolni az ajtón. Mintha csak azt hitte volna, hogy ki akarjuk tenni. Mostanra már rájött, hogy ez nem így van, nekem meg ettől is sajog a szívem, mert bízik bennünk, pedig mi nem leszünk ott neki mindig. Azon vagyunk, hogy találjunk olyat, aki lesz neki, és aki szeretni fogja.
Tegnap este Pé feltette a Sacira a “nyakörvet”, hogy most megyünk sétálni, akkor az meg se moccant. Pé hívta, hogy gyere, de nem ment. Erre elengedte a pórázt, és ettől a Saci is mindjárt bátrabb lett, és ment vele magától. Majd lesznek fotók is.
Pével már nem egyszer előfordult, hogy egy kutya úgy döntött, most akkor én veled megyek. Nem egy beszállt az autójába (mikor még volt olyanja), hogy mehetünk. Egyszer éppen késő este volt, nyár, és a Patriéktól jöttünk haza. Akkor is beszállt egy kutya a kocsinkba. Nagydarab, szomorú szemű kutya volt, és nem tudtuk sehogy se kiimádkozni. Pé elment a benzinkútra, és vett neki enni, így próbálta kicsalogatni az autóból. Nem tudom mellékelni azt a lenéző pillantást, ahogy az a kutya nézett. Olyan, “azt hiszed, hogy hülye vagyok, és bepalizhatsz” tekintettel. Én voltam akkor is a kemény szívű szabadító. Azt javasoltam, spricceljünk rá vizet, és ez bevált. Felkelt, és elhagyott bennünket, és nagyon csalódottan és lenőzően nézett ránk. Utolsó szemétnek éreztem magam akkor.