Cseppet

Meséltem Pének, hogy eljöttem otthonról, és még ő sincs velem, én meg teljesen be vagyok indulva. Könyvet az útra teljesen véletlenszerűen választottam. Haláltánc. Anita Blake vámpírvadász sorozatának egyik kötete. Egyet sem olvastam még belőle. Nem tudom, melyik férfi kicsoda, de sok benne a gruppenszex. Néha nem is értem, ki mit akar, és ez tetszik így. Szinte szürreális élmény, ahogy a repülőn olvasom. Mintha élnék egy teljesen ismeretlen, minden pillanatban változó érzéki világot, és ez tetszik. Valahogy eltűnik a NEM-Fal körülöttem. Azon kapom magam, hogy folyton simogatom a számat, amíg olvasom.
A reptéren bámul az a perverz fejű férfi. Imádom ezt a fajtát. Nem is leplezi, hogy nézeget. Nincs benne bók sem. Fürkész, kutat, mintha valami trónuson ülne, és onnan nézne rám, lássuk, ki vagy. Nem vagyok flörtölős típus különben. Visszanézek rá, de semmi kacérság. Semlegesen nyitott tekintet. Csak pár pillanat, ennyit merek csak. Nem azért, mintha félnék attól, amit ő láthat bennem. Az nem érdekel. Attól félek inkább, amit én láthatok meg magamból őbenne. Tudom, hogy olyan mélységeket tartogat, ahová én még nem vagyok kész lemerülni, pedig nagyon is szeretnék. Együtt repülünk aztán. A végén tekinteteink búcsút intenek egymásnak. Vajon csak viszonylag eseménytelen létem illúziói ezek az életről, vagy valami több van mögötte?
Teljesen meglepődöm azon,hogy mindenfajta késés nélkül megérkezik a menzeszem is. Nem szamítottam rá. Nem is készültem. Sokszor nézek kifelé az ablakon. Hét ágra süt a nap. Kint hidegen fúj a szél. Én épp a négy fal közül, a melegből bámulok kifelé, kezemben forró tea, vagy néha kávé. Apály van. Bámulom az öblöt. Hihetetlen mennyiségű víz hömpölyög sebesen elfelé. Most még nem látszik, de aztán majd iszapos pocsolya marad csak nemsokára. Amit nem visz magával a víz, az felfedi magát. A mély a felszínre kerül. A vizet felváltja az üresség. Az üresség, ami nem is üresség, hanem friss levegő, szabadon pásztázó tekintetek, vadászó sirályok. Aztán visszatér majd a tenger, de már nem ugyanaz a víz lesz.
Éjszaka van. Egy érdekes film megy. A 20-as 30-as években játszódik. Az egyik kedvenc korszakom. Van benne szex bőven. Nem az a kommersz fajta. Legalább annyi a lélek, mint amennyi a test. A pár elmegy a kuplerájba. A nő kiválaszt két kurvát. Egy szőkét, aki hasonlít a nő volt szerelmére, és egy visszafogott feketét, akiben felfedezi saját magát. Felmennek. A házaspár “csak” néző. Figyelik a két kurvát. A szőke irányít, és szép lassan leteperi a feketét. Emlékszem, azt gondoltam, milyen kiábrándító, és megjátszós. A szőke minden mozdulata pontosan olyan, mint ami miatt a legtöbb “leszbi” pornót utálom. Aztán a szőke megkérdezi a nőt, hogy van-e valamilyen kívánsága. Igen, mondja a nő, a szőke ne játssza tovább azt, hogy ő egy férfi. Végre. Szeretem ezt a szomorú, sóvárgó hangulatot. Azt gondolod, hogy ennek nem lehet jó vége. Nem lesz olyan, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, mert túl sokat akarnak. És nem nézem meg a végét, inkább írok a blogomba helyette. És hirtelen megváltozik az a szó, hogy vége. Nincs vége. Soha nem lehet vége. És nincs boldogan éltek, míg meg nem haltak. A “legboldogabb vég”, amit el tudok képzelni, az éltek, míg meg nem haltak.

[related-posts]