Az utca, ahol élünk


Kapun ki, aztán irány az út. Még száz méterre sincs az a hely, ahol ma meghalt egy ember. Én nem láttam. Pé mesélte, hogy amikor hazafelé tartott, rendőrök voltak ott, és a holttest letakarva. Talán másfél óra sem volt a különbség, és az egészből már nem látszott semmi. Az ég világon semmi. Pedig figyeltem. Pedig szállingózott a hó.
Kicsit távolabb üres a kert. Már jó ideje nem látom a Maxit. Csak remélni tudom, hogy beengedték a hideg elől, és azért nincs kint.
Visszafelé jövök. Vettem kenyeret és síkosítót. Zenét hallgatok. Peter Cincotti nagy átéléssel énekel arról, hogy veri láncra, és csinálja ki őt a boszorkány. Fekete kalapos, kabátos, aktatáskás, idős bácsi közeledik. Kicsit arrébb húzódok. Egymásra nézünk, és egyszerre mosolyodunk el. Olyan gyerekes, csintalan mosolya van. Jó volt látni.
A kapunk előtt a meggyes sütire gondolok. Hogy rám vár. Milyen más úgy hazaérni, hogy van itthon sütemény. Fele öröm az íze, a másik fele öröm meg hogy én sütöttem (meg a sütő). Egyszerű, átlátható teremtés. Az otthon biztonsága. Elérhető, kézzel fogható, illatos, színes boldogság. Na meg a wc nyugalma és melege. Majd bepisiltem már.

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

3 Comments

  • Big Cat
    January 16, 2009 at 12:30

    Az emberek képesek nyomtalanul eltűnni. A halál állandóan köztünk jár, akárcsak a teremtők. Mindenkire szükség van!

    (jót vigyorogtam a bevásárló listádon, pláne, ha egy helyen vetted volna meg őket) :)

    • puding
      pudingocska
      January 16, 2009 at 13:15

      ráadásul szendvicshez kellettek.:)

  • January 17, 2009 at 01:23

    Így jobban csúszik majd a szendvics, hihi. :)

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen bizsergés ízű. Repülő só.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.