A kis-nagy kutya

Pé talált egy kutyát, és hazahozta. Nem végleg, hanem amíg helyet nem találunk neki. Az első kérdés általában a miért nem tartjuk meg. Nos túl önzőek vagyunk hozzá (főleg én). Amikor bevállalok egy állatot, akkor élete végéig vállalom, minden egyes napra. Ez nekem sok. Vannak cicáink, velük sem foglalkozom eleget. A kutya megelőlegezte a bizalmat. Ahogy meglátott, hozzám dörgölőzött, majd elkezdte nyalogatni a kezeimet.
Amikor Pé Sacival találkozott, gyenge, fáradt kutyalány volt. Pé azt mesélte, hogy odatelepedett a lábához, aztán ültében elaludt. Szerinte már rég nem alhatott rendesen. Saci fiatal még. Állítólag fél éves és egy éves közötti lehet, és talán doberman, kopó keverék. Barátságos, nyugis állat, és nagyon szereti a cicákat. Amikor a kertben van, rendszerint felmegy a teraszra, megáll a teraszajtóban, és bámul befelé a macskáinkra, azok meg mintha direkt húznák.
A Sára nem ismerte a pórázt. Gazdi elhozta Kutty régi hámját, abból szereltünk nyakörvet neki. Eleinte, amikor Pé ki akarta vinni sétálni, alig bírta kivonszolni az ajtón. Mintha csak azt hitte volna, hogy ki akarjuk tenni. Mostanra már rájött, hogy ez nem így van, nekem meg ettől is sajog a szívem, mert bízik bennünk, pedig mi nem leszünk ott neki mindig. Azon vagyunk, hogy találjunk olyat, aki lesz neki, és aki szeretni fogja.
Tegnap este Pé feltette a Sacira a “nyakörvet”, hogy most megyünk sétálni, akkor az meg se moccant. Pé hívta, hogy gyere, de nem ment. Erre elengedte a pórázt, és ettől a Saci is mindjárt bátrabb lett, és ment vele magától. Majd lesznek fotók is.
Pével már nem egyszer előfordult, hogy egy kutya úgy döntött, most akkor én veled megyek. Nem egy beszállt az autójába (mikor még volt olyanja), hogy mehetünk. Egyszer éppen késő este volt, nyár, és a Patriéktól jöttünk haza. Akkor is beszállt egy kutya a kocsinkba. Nagydarab, szomorú szemű kutya volt, és nem tudtuk sehogy se kiimádkozni. Pé elment a benzinkútra, és vett neki enni, így próbálta kicsalogatni az autóból. Nem tudom mellékelni azt a lenéző pillantást, ahogy az a kutya nézett. Olyan, “azt hiszed, hogy hülye vagyok, és bepalizhatsz” tekintettel. Én voltam akkor is a kemény szívű szabadító. Azt javasoltam, spricceljünk rá vizet, és ez bevált. Felkelt, és elhagyott bennünket, és nagyon csalódottan és lenőzően nézett ránk. Utolsó szemétnek éreztem magam akkor.

Az egy kicsit teljesebb puding

Rájöttem, hogy többet akarok érezni. Jó ideje erre vágyom, ez tenne boldoggá. Biztos vagyok benne, hogy jól meg is fogom kapni. Egy nagy ütés. Hátulról mellbe, vagy elölről arcba. De nem érdekel. És persze egy csomó minden mást is, ami elvarázsol. Alig van bennem spontánság. A legtöbb új dologra azonnal rávágom, hogy nem. Aztán szép lassan elkezdem előkészíteni a terepet, megcsinálom a házi feladatom.
Nem akarok elbújni a félelem biztonságának a mélyére. Milyen kényelmes. A félelmet már ismerem. Amíg félek, addig a többi érzés nem tud olyan közel jönni. Nem csak attól félek ám, hogy szenvedni fogok. Nem. Attól is félek, hogy jó lesz nekem. Mert az legalább olyan félelmetes. Legalább annyi a hatalma fölöttem, ha nem több, mint a félelemnek. Pedig azt akarom, hogy jöjjenek közel. Egészen közel. Magamba akarom őket fogadni. Aztán el akarom őket engedni. Szabad áramlás. Most nem én akarok áramlani. Nem tenger akarok lenni, hanem meder, és a Hold is egyszerre.
Egy ideje azt érzem, hogy feleslegesen keresem, hogy ki is vagyok. Nem érzem értelmét a kutatásnak, mert több vagyok annál, hogy bármilyen kutatással felfedezzem magam. Egyre inkább az az érzésem, hogy teljes vagyok, csak vannak szeretem részeim, amiket jobban hagyok megnyilvánulni, és nem szeretem részek, amiket meg nem. Pedig az egész, teljes hóbelebanc én vagyok. Teljes vagyok, akár tetszik, akár nem. És nem a keresés itt a lényeg, hanem a puding próbája, a varázslat, vagyis maga az élet. A szűrő, amitől formát nyer a mindenség.
Tudatában vagyok annak, milyen kis spektrumot engedek magamba önként. Annak is tudatában vagyok, hogy nem akarom a teljességet, mert akkor vége ennek az egész, gyönyörű játéknak, és én nagyon szeretek játszani. Annak is tudatában vagyok, hogy mennyire félek. És annak is tudatában vagyok, milyen szegény vagyok érzelmileg. Nem, ez nem kritika akart lenni, megállapítás. Rengeteg érzést nyomok el magamban, írtok ki tövestől, mintha csak gyomok lennének, pedig én vagyok a gyom, aki rátelepszik a saját életére. Nem utálom magam ezért, csak most nagyon is érzem, hogy mennyit veszítek.

[related-posts]

Mert szeretem a kreatív megoldásokat, azért:)

Újabb képcsokor felnőtteknek. A másfajta kötelék…
Katt a képekre a forrásért, ha érdekel.

A megmotozott puding

Odafelé is visszafelé is megszólaltattam a reptéri ellenőrző csipogót, pedig tudtommal nem sok fémet tartalmazok. A kinézetem pedig viszonylag bizalomgerjesztő. Mind a kétszer meg is motoztak. Elöl is, meg hátul is (de testüregileg azért nem:)). Visszafelé megkérdezték, hogy van-e rajtam valami éles. Nincs rajtam. A szúrós tekintetem, meg az éles nyelvem nem volt nálam. A körmöm rövid, lekerekített és sötét. A hajam is hullámos volt éppen, nem szögegyenes.

Szeress gyengéden… vagy máshogy

Forrás:
[flv:http://www.pudingocska.com/wp-content/video/lovemetender.flv 425 344]

Ajánlok

Ha minden igaz, akkor holnap érek haza. Addig is ajánlok nektek egy kis olvasni/nézegetni/tanulmányozni valót.

-Cickafarktól ismét mit is jelent…
-Azok a törékeny pillanatok…
Csak felnőtteknek:
-aeric meredith-goujon fotói
-A nagybetűs szexgép Érdemes jól elnyammogni rajta egy ideig, mert szvsz eszméletlen… A szex, a technika és a kreativitás ilyen keveréke lenyűgöző a számomra.

Álmodtam

Annyira gyűlölöm az ilyen beteljesületlen álmokat, mint amilyen a mostani volt. Csodálatosabb nem is lehetett volna. A csókok, az érintések, az érzés, aztán hirtelen egyre távolabb kerültünk egymástól. Próbáltunk visszajutni egymáshoz. Néha egészen közel kerülünk, aztán mindig történik valami, vagy jön valaki, és már sodródunk is messzire. Vágyom vissza hozzá, és vágyom arra, hogy tovább jussunk, mert éhes vagyok a folytatásra. Aztán azt érzem, hogy pisilnem kell. Alvás közben már tudatosodik bennem, hogy a testem is elárulta az álmomat. Szomorúan engedem el a meg nem élt perceket. Pár másodpercig még dédelgetem a finom emlékeket, aztán felkelek.

The Director

Mykal Binds – The Director

Cseppet

Meséltem Pének, hogy eljöttem otthonról, és még ő sincs velem, én meg teljesen be vagyok indulva. Könyvet az útra teljesen véletlenszerűen választottam. Haláltánc. Anita Blake vámpírvadász sorozatának egyik kötete. Egyet sem olvastam még belőle. Nem tudom, melyik férfi kicsoda, de sok benne a gruppenszex. Néha nem is értem, ki mit akar, és ez tetszik így. Szinte szürreális élmény, ahogy a repülőn olvasom. Mintha élnék egy teljesen ismeretlen, minden pillanatban változó érzéki világot, és ez tetszik. Valahogy eltűnik a NEM-Fal körülöttem. Azon kapom magam, hogy folyton simogatom a számat, amíg olvasom.
A reptéren bámul az a perverz fejű férfi. Imádom ezt a fajtát. Nem is leplezi, hogy nézeget. Nincs benne bók sem. Fürkész, kutat, mintha valami trónuson ülne, és onnan nézne rám, lássuk, ki vagy. Nem vagyok flörtölős típus különben. Visszanézek rá, de semmi kacérság. Semlegesen nyitott tekintet. Csak pár pillanat, ennyit merek csak. Nem azért, mintha félnék attól, amit ő láthat bennem. Az nem érdekel. Attól félek inkább, amit én láthatok meg magamból őbenne. Tudom, hogy olyan mélységeket tartogat, ahová én még nem vagyok kész lemerülni, pedig nagyon is szeretnék. Együtt repülünk aztán. A végén tekinteteink búcsút intenek egymásnak. Vajon csak viszonylag eseménytelen létem illúziói ezek az életről, vagy valami több van mögötte?
Teljesen meglepődöm azon,hogy mindenfajta késés nélkül megérkezik a menzeszem is. Nem szamítottam rá. Nem is készültem. Sokszor nézek kifelé az ablakon. Hét ágra süt a nap. Kint hidegen fúj a szél. Én épp a négy fal közül, a melegből bámulok kifelé, kezemben forró tea, vagy néha kávé. Apály van. Bámulom az öblöt. Hihetetlen mennyiségű víz hömpölyög sebesen elfelé. Most még nem látszik, de aztán majd iszapos pocsolya marad csak nemsokára. Amit nem visz magával a víz, az felfedi magát. A mély a felszínre kerül. A vizet felváltja az üresség. Az üresség, ami nem is üresség, hanem friss levegő, szabadon pásztázó tekintetek, vadászó sirályok. Aztán visszatér majd a tenger, de már nem ugyanaz a víz lesz.
Éjszaka van. Egy érdekes film megy. A 20-as 30-as években játszódik. Az egyik kedvenc korszakom. Van benne szex bőven. Nem az a kommersz fajta. Legalább annyi a lélek, mint amennyi a test. A pár elmegy a kuplerájba. A nő kiválaszt két kurvát. Egy szőkét, aki hasonlít a nő volt szerelmére, és egy visszafogott feketét, akiben felfedezi saját magát. Felmennek. A házaspár “csak” néző. Figyelik a két kurvát. A szőke irányít, és szép lassan leteperi a feketét. Emlékszem, azt gondoltam, milyen kiábrándító, és megjátszós. A szőke minden mozdulata pontosan olyan, mint ami miatt a legtöbb “leszbi” pornót utálom. Aztán a szőke megkérdezi a nőt, hogy van-e valamilyen kívánsága. Igen, mondja a nő, a szőke ne játssza tovább azt, hogy ő egy férfi. Végre. Szeretem ezt a szomorú, sóvárgó hangulatot. Azt gondolod, hogy ennek nem lehet jó vége. Nem lesz olyan, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, mert túl sokat akarnak. És nem nézem meg a végét, inkább írok a blogomba helyette. És hirtelen megváltozik az a szó, hogy vége. Nincs vége. Soha nem lehet vége. És nincs boldogan éltek, míg meg nem haltak. A “legboldogabb vég”, amit el tudok képzelni, az éltek, míg meg nem haltak.

[related-posts]

hiányzol

Hiányzik Pé. Nagyon nagyon hiányzik. Egymás számára szinte mindig elérhetőek vagyunk. Naponta vagy százszor emelném fel a telefont, hogy halljam a hangját. Esténként vagy egy órát beszélünk, én még látom is őt. Mégis kézzel foghatóan hiányzik. Megveszek egy aprócska érintéséért.