most így élünk kicsit

Átjött tegnap este, és én már vártam rá. Sírt. Azt mondta, hogy pedig nincs semmi baj, de mégis fáj a lelke, és muszáj sírnia. Pedig baj van. Én bajnak nevezem azt, ha bántanak, ha hátba támadnak, ha kiszívják az összes életerődet. Nem folyt vér, vagy legalább is nem látszik. Már jóval korábban gyomorgörcse volt. Már akkor is, amikor még meg sem történt. Érezte, hogy baj lesz, és egyre rosszabbul lett. Én se felejtem el soha, hogy Furi, hogy nézett rám, tökéletesen nyugodtan a nagy, barna lószemeivel, úgy, hogy rácsodálkoztam arra a tekintetre, majd felültem rá, ő meg ledobott. Ez volt a világ rendje akkor.
Ő is érezte, hogy valami nincs rendben. Negyed órával előtte már gyógyszert is kellett bevennie. Végül is a dolgok akkor már történtek, csak még nem érintették, de ő érezte a vihart. Előtte nap sok kis tornádót látott. Embernagyságú tornádókat keringeni. Addig még nem is látott ilyet.
Azt mondták neki, lépjen túl rajta. Pár napja sebes a lába is. Sír, hogy ő nem akar túllépni rajta. Nem így kell túllépni, ahogy azt mondják. Nem úgy kell túllépni, hogy azt csinálnak, amit akarnak vele, és ő még mosolyogjon is hozzá. Pedig annyira ráférne a béke. Járna már neki. Annyira elfáradt ebben az egész harcban. Azt mondta, azzal is csak veszített, hogy elhatározta, hogy nem szexel egy darabig. Mindenki csak mosolygott rajta, amikor ezt mondta. Maga a megtestesült szexualitás, akár akarja, akár nem. Minden éjszaka szexel álmában. Férfiakat dug felcsatolhatóssal, és iszonyúan élvezi.
A ruhája is szúrta, hát levetette. Betakargattam Pé takarójával. Megszaglászta, hogy tényleg, ez Pé takarója, és így sokkal jobb volt beleburkolózni. Tudom, milyen jó. Néha én is azt veszem magamra. Főleg, amikor fáradt vagyok. Megkapta Pé párnáit. Filmeket néztünk. Néha sírt. Átöleltem. Simogattam. Puszilgattam. Hozzábújtam. Igyekeztem, hogy ne legyen benne semmi érzékiség. Vagy ha mégis, hát ő semmiképp ne érezze annak. Ha simogatok, érzem az ujjaimban, hogy megvan-e a kapcsolat. Hogy az ujjvégeim és a bőre játékba kezdenek-e. Amikor legutoljára együtt voltunk hármasban, az őrületes volt. Neki is, nem csak nekünk. Aztán hazament, és olyan egyedül érezte magát… sokkal inkább egyedül, mintha csak egyedül lenne. Azóta próbálok vigyázni, hogy ne történjen meg újra, de nehéz. Nehéz mellette visszafogni magam. Átvedlettem hát anyába. Főztem, és aznap először végre evett is egy kicsit. Aztán Pé hozott nekünk csokitortát. És visszafeküdtünk. Lecsukódott a szeme, és összebújva aludtunk. Mikor felébredtem, már nem volt ott. De ma még visszajön egy kicsit később. Most pedig megyek, és lefekszem Pé mellé. Végre megint alhat egy kicsit. Betakarózik a takarójával, összebújunk, és alszunk. Átalusszuk a fáradtságot, a szétdolgozott napokat, a problémákat, a meg nem élt vágyakat. Átalusszuk az időt, most így élünk kicsit.