Nem is tudom. Néha szégyenlem magam azért, hogy milyen jó dolgokban van részem. Komolyan. Arra gondolok, talán, túl sokat kapok az élettől. Talán nem is érdemlek ennyit. Ó, pedig ezt nem érdem szerint osztogatják, nem ám. Mintha művészként festegetném az életem, olyan könnyedén, hogy szinte észre sem veszem. Néha hátrébb lépek, és észreveszek valami újat. Néha belemerülök egy részletbe, és akkor, mintha elfelejteném a többit. Néha olyan, mintha összehajtogathatnám kicsire, és zsebre tehetném az egész életemet, és aztán fütyörészve tovasétálhatnék. Néha meg olyan, mintha nem fütyörészve sétálhatnék tova. Most jó. Nagyon jó. És nem, nem gruppenszexeltem, nem csak attól szoktam ám felhők fölött lebegni.:D De fogok. Isten bizony. És mást is. Két álmom is elkezdett megvalósulni. Még az is lehet, hogy összegyúrom egybe. Nem tudom. Néha mosolygok magamon, és megveregetem a vállam. Ez az, bébi! És aztán pislogok, hogy mi van? Mi az, hogy ez az. Ja, hogy én… Nem is rajtam múlt. Tényleg. Néha szégyenlem magam azért, hogy milyen kevés erőfeszítéssel, milyen jó dolgokban van részem, de elfogadom. El én.
Hajrá, kedves!!!! :)
Fogadd el :)
A régi énem azt mondaná: lesz ez még így sem, fogsz te innen még nagyot esni… De már igyekszem nem így gondolkozni, pedig nagyon nem könnyű. :(
Elf, még az is lehet, hogy fogok még innen nagyot esni. Mindig lesz valahogy.:) Én is ismerem ezt a gondolkodásmódot. Én is igyekszem levetkőzni.
A múltkor olvastam egy nagyon jót. Már nem tudom, hol. Azt írták, elvárni, hogy az élet igazságos legyen, olyan, mintha azt várnánk, a bika ne támadjon ránk, csak mert vegetáriánusok vagyunk.