Meg kell mondjam, meglepődtem azon, hogy így megrémültetek a babáktól. Megértem, ha valakinek nem tetszenek. Igazából nekem sem igazán jönnek be. De valahogy én inkább kiszolgáltatottnak érzem őket, mint rémisztőnek. Mármint mi van, ha igazából éreznek, csak nem tudnak szólni, jelezni. Mitől lesz valami élő? Mitől vesszük élőlényszámba? Talán a levegővételtől? Vagy ha szüksége van táplálékra?
Mint nagy Asimov rajongó sokat gondolkodtam a robotokon is. Ha valami tud teremteni, ha hatással van rám, akkor az számomra már él. Azon gondolkodtam, hogy mi van, ha a robotok egy új faj. Ha egyszer csak már lesz lelkük? Igazából nem a Plasztik szerelem volt az, ami mélyebben belevitt a témába (pont hétvégén néztem meg), hanem ez a dokumentumfilm: Guys & Dolls 47 perces, de szerintem elég megdöbbentő, érdemes végignézni. A babák, akárcsak minden ember, meg úgy az egész világ a mi kivetüléseink. Ahogy a gyerekkori játékaink. De a babák valahogy attól hatásosabbak, hogy emberszerűbbek. Hallgatom a fickót, ahogy azt mondja, a babákkal jól kell bánni, nem lehet velük akármit megtenni. Szépen kérni kell, meg udvarolni nekik. És felötlik bennem, hogyha lenne egy babám, bizonyos szintig élőként bánnék vele. Például nem rugdosnám, vagy ilyesmi. Ha lenne egy ilyen nagy babám idővel felruháznám a saját energiámmal. Lehet, hogy lelki szemetesládának használnám. Szexuális játékszerként nem vonzana, de néha hozzábújnék, és kifejezetten zavarna, ha elhanyagolnám, vagy ha valaki durván bánna vele. Nem bírnám végignézni, ahogy összetörik. Pedig a babám valószínűleg nem érezne semmit, ha hideg lenne, adnék rá meleg ruhát. Sosem fagyna le a derűs mosoly az arcáról, nem fázna, nem félne, elégedett lenne a világgal, mintha valahogy ez a világ neki egy jó világ lenne, talán maga a paradicsom, ki tudhatná, mi játszódik le benne ott belül. Lejátszódna-e valami egyáltalán. De bennem lejátszódna. Én lennék az ő gondolatai, az ő érzései. És ahogy ez végigpörög bennem, érzem, mennyi megfelelési kényszer van még mindig bennem. Mert ha lenne egy babám, szeretnék jó gazdája lenni, hogy boldog legyen. Pedig most őszintén, ki nem szarja le, mit érezhet egy nem érző baba? És egyáltalán számít az egyáltalán, mit érez egy baba, vagy úgyis az a lényeg, hogy én mit gondolok, ő mit érez? És ezért nehéz megismerni egy másik embert. Mert nem tudok másból kiindulni, csakis magamból, csakis abból, amit én érzek; amit gondolok, hogy ő érez; amit gondolok, hogy gondol; mert az egész világom én vagyok. Aztán idővel talán adok több teret a másiknak, talán gazdagodok általa új érzésekkel, talán befogadok belőle, talán néhány dolgot láthatok az ő szemével, de nem tudom azt érezni, amit ő. De persze ettől még hihetjük azt, hogy ugyanazt érezzük, és talán még így is van, de ezt ki tudhatja? Nem tudhatja senki.
a tema szamomra zavarbaejto de nagyon erdekfeszito. megneztem felig a dokumentumfilmet, nagyon erdekes. holnap folytatom:)
eszembejutott vmi, biztosan te is lattad Tom Hanks-el a Szamkivetett c. filmet. ugye ebben volt Tom egyetlen baratja Wilson, aki ‘meghalt’ hat nekem rettenetesen fajt a szivem erte, vegigbogtem az egeszet. furcsan megindito, megis zavarbaejto volt az egesz.
csak az utolsó 10 percet láttam belőle sajnos, de pótolni fogom.:(
ja es ugye Wilson az egy labda:)
gyermekkoromban a játék műanyag figuráimmal rengeteget játszottam, pl különböző filmeket újra:) később fő kedvencem Darth Vader volt:DD (Kenner féle*)
pszichomókus kell ide:)
*http://www.yodajeff.com/collectibles/companies/a-m/kenner/kennerplaydoh.shtml
mostmeg bizony isten kellene egy élethű baba – poénnak nem megdugni
vesszőt direkt nem írtam:PP
De a babákból hiányoznak az interakciók, az érzelmek… persze attól függ, mire kellenek. Mondjuk babaügyben a japók a legprofibbak. Na de az egy külön kategória, az a társadalom ottan.
Felruházom én személyiséggel elég pszicho vagyok hozzá:)
Hmm…
Ez érdekes. Az ember társas lény. Leginkább akkor kötődik személytelenhez, ha társaságra vágyik, de nem kapja meg azt. Azért is beszélnek magukban hangosan az emberek, mert nincs más, akivel megbeszéljék a gondolataikat, és ez baromi szar lehet…
A gyermekkori játékokkal sztem az élethelyzeteket gyakorolják a gyerekek, a felnőttkor várható és megtapasztalt jeleneteit.
Az olyan “megszemélyesített” tárgyak, amikre felnőttként tesz szert az ember, teljesen mást jelentenek.
És ha már itt tartunk, vannak akik a kocsijuknak adnak nevet, és becézik, megnyugtatják őket, ha üres a tank, h nemsokára kapnak benzint megint, tiszogatják, miegymás…
(A bringám Kékvillámnak hívom, és meg szoktam simogatni a vázát egy egy nagyobb út után, megdícsérve, és élvezzük a száguldást)
Aztán a pasik egy része nevesíti a szerszámát, ami pedig a saját része.
Vannak, akik meg többesszámban beszélnek magukról, és lassan eljutunk a skizofréniához is. Nemrég irtad azt a sok ént, emi benned van folyamatosan váltakozva, úgy, hogy már azt sem tudni, melyik vagy te, miközben az összes te vagy…
Hogy a babáknak lenne tudatuk?
Nos, elég csak a horror Chucky-ra gondolni, vagy az enyhébb változatára, a Toy Story-ra…
Mindenkinek az létezik saját Univerzumában, amit beleteremt…