Maxi

Van egy zabálnivaló kutya az egyik kertben. Mindig odajön a kerítéshez, ha hívom, és nem lehet nem megsimogatni a nagy ló fejét buksiját. Hálából jól végignyalogatja a kezemet. Amióta egyszer adtunk neki szalámit, azóta ha lehet, még lelkesebb, ha meglát minket. Van ugyan kutyaháza, de ő inkább a bejárati ajtó küszöbén alszik, még sosem láttam a háza környékén. Nemrég, amikor Pé arra járt, látta, ahogy Maxi épp be akart surranni az ajtón. Szépen, lassan, észrevétlenül szerette volna bejuttatni mind az ötven kilóját az ajtón. De a gazdija résen volt, és nem hagyta. Van neki gyerekgazdija, meg felnőttgazdija is. Néha egy iciripicikét bemehet a házba is, ha nagyon hideg van. Maxinak hívják. Ezt a felnőttgazdája mondta, akivel egyszer találkoztam. Épp egyszerre értünk a kerítésükhöz. Kinyitotta a kaput, Maxi meg kirohant rajta, és a lábaim elé vetette magát. És onnantól nem lehetett arrébbszuszakolni egy millimétert sem. Végül trükkhöz folyamodtam. Bementem a kertjükbe, Maxi meg jött utánam, aztán kislisszoltam. A kerítésen át még egy kicsit megsimogattam. Akkor kérdeztem meg a gazdiját, hogy hogy hívják. Mármint a kutyát. A gazdi nem érdekes. (Talán majd akkor, ha ő is végignyalogatja a kezemet, és ugyanolyan szépen néz rám, mint a Maxi.)