A baba

Egy elég érdekes könyvet olvasok az emberi kapcsolatokról. Azt írják benne, hogy az a ritmus, amivel az anyák ösztönösen igyekeznek megnyugtatni a gyerekeiket, vagyis a ringatás ritmusa, megegyezik a szívverésünk ritmusával, ami már az anyaméhben belénk ivódik.
És akkor megint eszembe jutott a baba.
Pével randiztunk valahol, amikor is rám csörgött, hogy csak kb 1 óra múlva tudna jönni, mert sürgős dolga akadt. Mondtam, hogy nem baj, étteremben ülök, és van nálam könyv.
Meg is érkezett, és akkor elmesélte, hogy mi történt. Egy férfi hívta fel kétségbeesve, hogy segítségre lenne szüksége. A felesége kisbabát várt, de valami baj történt, és a baba sokkal korábban született meg, mint ahogy kellett volna. Most inkubátorban van, és nagyon pici az esélye, hogy életben marad. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy az esélyeit növelendő az anya szívverésének a hangját kellene bejuttatni az inkubátorba, ez az amerikai kutatások szerint sokat segít. Neki volt egy VHS kazettája, amin rajta volt a szívverés, de sehol sem akarták elvállalni, hogy kiírják CDre. (Hogy miért nem, azt nem tudom, mert nem egy nagy és nehéz munka.) A legutóbbi helyen Pét ajánlották neki, és így került hozzánk. Pé meg mondta, hogy persze jöjjön csak, minden rendben. Csináltak egy mixet is Mozarttal és a szívveréssel. Az ember nagyon hálás volt, és persze ki akarta fizetni, de Pé mondta neki, hogy szó se lehet róla, örül, hogy tudott segíteni. Aztán sokáig semmi hír nem volt a babáról, mígnem tavaly karácsonykor felhívtak bennünket telefonon. A baba egészséges, és már több, mint egy éves. Én ennek annyira örültem. Ha a legszebb karácsonyi ajándékról kérdeznek, akkor nekem ez az, bármilyen nyálasnak hangzik is.