Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem



Ezt én írtam, és szintén a shaumbra oldalon jelent meg, és szintén azt szeretném, ha itt meglenne. Van folytatása is.
Az a címe, hogy: Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem

Vigyázat HOSSSZÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Tisztelt Hölgyeim, és Uraim!

Ez a történet, az én történetem. Mondhatnám akár azt is, hogy igaz, de mint látom az emberek nem rajonganak az igaz dolgokért. Állandóan azt mondják, hogy mi igaz, mi nem, azon tűnődnek ezt most vajon a valóság, vagy mégsem.
Félnek mindentől, amiről azt hiszik nem a valóság. Pedig ami mindennél jobban elbűvöli őket, és ellepi a gondolataikat, hogy majd belefulladnak, az a színtiszta fantázia.

A fantázia, a mindenség kimeríthetetlen és végtelen potenciálja valahogy mindig ott volt velem és bennem. Ott volt rajtam kívül is, csak nem mindig vettem észre. Rengeteg időt töltöttem vele. Csodás helyeken jártam, fantasztikus dolgokat tapasztaltam. Ugyanakkor mindig ledegradáltam, mert nem igazi, nem valóságos. Próbáltam mederbe terelni, de mindig váratlan volt és kiszámíthatatlan. Pedig az én fantáziavilágom létezik. Csodás, határtalan, félelmetes, kontrollálhatatlan.

Még ma is emlékszem rá, milyen volt, amikor egyetlen pici fuvallattal messzire fújtam fantáziavilág kapuját, és azt mondtam itt vagyok világ, majd pillangó-szárnyaimon belibbentem ebbe a csodás végtelen világba, anélkül, hogy azon aggódtam volna,
mikor és hogyan jövök vissza onnan. Még abban sem voltam biztos, hogy vissza fogok-e térni valaha.

Szóval ez a történet, az én történetem. Nekem a fantázia maga a valóság, hiszen ott voltam mindent átéltem.

Mindaz amit leírtam az én “igaz fantáziaszüleményem”, szóval ha megelégszenek az enyémmel, és nem próbálják ki a sajátjukat, lemaradnak életük legszemélyreszabottabb, leg leg leg élményéről. Nekem úgyis jó, legyen ahogy akarják.

1. fejezet

Ha eddig azt hitték, hogy mindenféle felkészítés és tréning végül vágtam neki az útnak, akkor azt kell mondanom: maguk megőrültek. Előre közlöm, hogy mi nem vagyunk skizofrének. Persze, ha önöket boldogsággal tölti el a gondolat, hogy bolond vagyok, akkor érezzék jól magukat!

Nem is tudtam, hogy edzőt, idegenvezetőt, mestert, vagy bármiféle ilyesmit keresnék, amíg nem találkoztam Vele. Éppen a bevásárlásból tartottam hazafelé, amikor rendkívüli furcsaságot fedeztem fel az egyik ágon. Egy szürkés, összegabalyodott gombolyagra emlékeztető akármi hintázott az ágon fel, le, fel és le. Közben szélesen vigyorgott!
Olyan volt, mint…
– Ó! POM-POM, nahát micsoda megtiszteltetés. – Köszöntöttem illendően. Persze előbb, a bonyodalmakat
megelőzendő jól körülnéztem, láthat-e, vagy hallhat-e valaki?
– Szia! – többet nem mondott, És mivel nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hát inkább megkérdeztem:
– Mi járatban errefelé?
– Rád vártam.
– Ó.
– Ha már nagyon unod, hogy a kíváncsiság furdancsolja az oldalad, nyugodtan vedd el tőle a fúróját, és dobd jó messzire!
Csak annyit tudtam mondani, hogy: “Ó” és lassan körülnéztem. A manó, aki a jobbomon állt, nagyon rémült arcot vágott, és a háta mögé dugta a fúróját, majd, szépen, lassan elkezdett hátrálni.
– Jó, most már nyugodtan beszélgethetünk.
Mivel kezdtem magamhoz térni a sokkból, erőt vett rajtam a rémület. Hát hülye vagyok én, hogy itt beszélgetek egy teljesen valóságosnak látszó rajzfilmfigurával?
– Szerintem nem vagy hülye, de ha annak akarod tartani magad, akkor csak rajta!
Már meg sem lepődtem azon, hogy tudta mit gondolok. Gyorsan úgy döntöttem nem foglalkozom azzal, hogy hülye vagyok-e vagy sem, inkább kiderítem mi is folyik itt.
– Miért vártál rám, és mit akarsz tőlem?
– Az a helyzet, hogy éppen te hívtál. Megbeszéltük ezt a találkozót, és most itt vagyok.
– Én miért nem emlékszem rá, hogy idehívtalak?
– Azért, mert először álmodban találkoztunk. Ott megállapodtunk abban, hogy a személyes valóságodban is találkozunk.
– De mégis miért?
– Szerinted miért?
– Ugyan honnan tudhatnám én azt?
– Pedig tudod. Nyugodtan találgass!
– Azért mert olyan szomorú, és fáradt vagyok, és mert unalmasnak érzem az életemet?
– Elsőre eltaláltad, ez azért elég furcsa.
– És attól, hogy most találkoztunk, nem leszek szomorú?
– Ez csakis tőled függ!
– Akkor mégis mi szükségem van rád?
– Igazából nincs rám szükséged, csak könnyebbnek érzed, ha én is veled vagyok.
– És van valami akcióterved, vagy ilyesmi? – mondtam reménykedve.
– Nincs, majd mindig te döntöd el, hogy mi legyen.
Ezt elég nehéz volt elképzelnem. Azon törtem a fejem, hogy vajon akkor most mi legyen? Bele is fájdult a fejem.
– Nyugi, csak ne ilyen erőszakosan! Persze, ha így szereted bébi, nekem ugyan semmi kifogásom ellene!
És az a vigyor! Erre már kitört belőlem a kacagás.
– Őszintén szólva elég ijesztő, hogy amit mondok, vagy gondolok, vagy érzek, az meg is valósul.
– Ez tényleg ijesztő eleinte, de meglátod, mennyi hihetetlen dolgot fogsz így átélni! Ráadásul arra is elég jó, hogy lásd mivel és hogyan rombolod, vagy akár építed magadat. Sok mindent észre fogsz venni, ami eddig mindig elsuhant a figyelmed elől.
– Ezek szerint ezek a dolgok is megvalósultak eddig, csak én nem vettem észre!
– Bizony. Most gondolom, kicsit másként látod magad.
Hát ez nem kifejezés. Inkább nem gondolok bele, hogy miket is műveltem eddig. Ugyanakkor eléggé viccesnek is találtam mindezt. Szerettem volna már tudni, hogy hogyan tovább.
– Több választási lehetőséged is van. Nézd csak!
Ahogy megkérdeztem, már láttam is egy csomó szappanbuborékot. Ott lebegtek előttem. Mind tökéletesen súlytalanok, és egyformák voltak. Ha rájuk néztem, olyan érzés volt, mintha beléjük kerültem volna, és onnan bentről, valahogy egészen másnak tűnt a kinti világ.
Most mégis mi alapján válasszak közülük. Azt sem tudom, hogy melyik mit takar? Mi lesz, ha választok?
– Ha színesek lennének, vagy mondjuk más-más alakjuk lenne, akkor könnyebben választanál?
– Naná! Valószínűleg lilát, vagy zöldet, esetleg egy aranyos szívecskét.
– És attól már tudnád is, hogy pontosan mit választottál, és jobban éreznéd magad?
Rá kellett döbbennem, hogy bizony egyáltalán nem. Csak lenne egy elképzelésem arról, mi is lehet benne. De hogy tényleg azt tartalmazza-e az egy teljesen más kérdés.
– Szóval, melyiket választod?
Gyorsan ráböktem az egyik buborékra, és az azonnal ki is pukkant. Mi pedig ugyanott maradtunk, ahol eddig is voltunk.
– Valamit rosszul csináltam?
– Nem, nem csináltál semmi rosszat.
– Azt választottam, hogy maradjunk itt?
A POMPOM szerű izé komolyan bólintott egyet.
– Van egyáltalán valami különbség közöttük, vagy teljesen mindegy, hogy melyiket választom? Csodálkozva nézett rám.
– Ez aztán gyorsan ment. Tudod a választás egyszerre illúzió is, meg nem is. Tényleg választasz, az életed minden egyes pillanatában azt teszed. Arra mész, amerre akarsz, meghatározod az irányt, és meghatározod a sebességet. Úgy haladsz, és oda ahová akarsz. Mivel végtelen lehetőség közül választhatsz, és egy irányba mész, ez úgy tűnik, mintha minden előre meg lenne határozva, pedig nem. Minden egyes pillanatot te határoztál és teremtettél meg magadnak, és aztán eldöntöd melyiket is akarod megélni.
– Hűha, igyekszem felfogni.
– Nem kell, hiszen eddig is ezt csináltad. Minden egyes pillanatban. Eddig is ment, ezután is fog.
– Akkor meg minek mondtad el mindezt? Várj összefoglalom:
1. Minden választás egyforma, nincs kisebb, nagyobb, szebb…..
2. Mindent meg tudok valósítani, amit csak akarok, mert már mindent megteremtettem hozzá.
Őszintén szólva mindez eléggé kegyetlennek tűnik. Ráadásul minden bajunkért csak magunkat hibáztathatjuk. Itt szenvedünk, miközben egy szép és boldog világban is élhetnénk. És különben is hülye vagyok én, hogy itt beszélgetek veled, miközben rengeteg boldogabb választásom is lehetne ebben a pillanatban. Már legalábbis, ha igaz a teóriád, meg amiket itt mutogatsz nekem. – Hirtelen nagyon dühös lettem magamra. Vajon minek töltöm ezzel az izével itt az időmet.
– Mond csak, mit akarsz tőlem? Az kell, hogy figyeljek rád meg minden. Hová vezet az amiket mondasz?
Ő pedig nagyon megnyugtatóan nézett rám. Áradt belőle a nyugalom, és valami végtelen türelem. Ahogy ránéztem majdnem elsírtam magam. Mintha hazaértem volna. Egy olyan világba, ahol biztonságban vagyok. Nincs szenvedés, nincs erőlködés, csak lebegés, béke, haladás, vagy amit csak éppen akarok.
– Minden rendben van. – mondta kedvesen.
– Ugyan hogy lenne minden rendben? Én is tudom, hogy boldogabb lennék, ha ezt hinném, de nem tudom ezt hinni, nem tudok így gondolkodni.
– Valóban nem, amíg itt – és most a szívemre mutatott – nem tudod azt, hogy minden rendben van.

– Már hogy érezhetné a szívem, hogy minden rendben van, amikor az tud a legjobban fájni? Oda kaptam a legnagyobb sebeket. Úgy tud fájni, hogy gyakran inkább meghalnék, csakhogy ne kelljen éreznem tovább, és aztán egy ideig olyan is mintha tényleg meghaltam volna. Nem érzek semmit. Talán ez még rosszabb, mint a fájdalom. Csak azért mondhatsz nekem ilyet, mert még sohasem érezted ezt. Így könnyű.
– Egy szívet sem lehet bántani, ha az azt választja, hogy nem fáj. Hogy neked, mi és mennyire fáj, azt valóban csak te tudhatod. De ahogy én, úgy te is tudod, hogy van más választásod is. Nem kell, hogy rossz legyen, nem kell, hogy fájjon, nem kell hogy szenvedj. Minek szenvedni? Persze szenvedj ha akarsz!
– Azt hiszem olyan, mintha két külön nyelvet beszélnénk. Nem akarod megérteni amiről beszélek.
– Nagyon is tudom mit mondasz. Azt is tudom, milyen dühös vagy most rám, de leginkább, hogy milyen dühös vagy most magadra. Rengeteg energiát fektettél már eddig is a szenvedésedbe, és azt hitted, az élet ezzel jár. Rengeteg energiát fektettél a félelmedbe, és most nem tetszik, hogy mindez hiábavaló volt. Rengeteg energiát fektettél abba, hogy megtagadd magadtól az örömöt, és a boldogságot, és most rossz szembesülnöd vele, hogy ettől még nem lettél több.
– Lehet, hogy a te szemedben nem lettem több, de a sajátomban igen. Ettől vagyok élő, ettől vagyok érző emberi lény.
Ezzel is több lettem, jobb és tapasztaltabb.
– És mondd csak mennyit kell még szenvedned ahhoz, hogy végre elég legyen? Meddig kell még szenvedned, hogy jobbnak érezd magad? Miközben folyton azon siránkozol, hogy milyen rossz neked, és hogy boldogabban szeretnél élni.
Úgy mellbe ütöttek a szavai, hogy vagy 20 métert repültem hátrafelé, és alig kaptam levegőt. A szemeim könnybe lábadtak, és forgott velem a világ. Ebben a pillanatban, azt sem tudtam élő vagyok-e vagy sem, ember vagyok-e vagy sem.
Egyszerűen csak vagyok. VAGYOK a világ közepén, a bolygók körülöttem forogtak. Egyszerre voltam minden, de ennek valahogy nem volt semmi különös jelentősége. Ez volt a természetes létállapotom. Isten voltam. Nem számított semmi.
Aztán valahogy egyszerre csak elmúlt. Próbáltam elérni, belekapaszkodni, de minél jobban próbáltam, annál inkább kicsúszott a kezeim közül.
Amikor visszazsugorodtam a magam kicsiny világába, egyedül voltam, és nagyon sajnáltam, hogy elveszítettem azt a létállapotot, amit akkor éreztem.

[related-posts]

puding

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.

Ezt már láttad?

LEAVE A COMMENT

A puding most éppen bizsergés ízű. Repülő só.

Szexre születtem. Ágyak puha menedékébe, feltörő sóhajok közé, nedves igazságba. Világéletemben éreztem, már egészen kis koromban is, amikor még nem is tudtam mi ez, csak éreztem, és féltem tőle, mert tudtam, hogy ez egy uralhatatlan, esszenciális rész az életből, rész belőlem. A káoszom, amiben minden a legnagyobb rendben van.