Éreztem, ahogy a puncim spriccel. Azt a lágy és meleg nedvességet, ami simogatóan árasztotta el az bőrömet. Spockkal éppen egymás szemébe néztünk, ahogy nyalt, és amikor ez a nedvesség kibugyogott belőlem, felemelte a fejét.Úgy ragyogott az arca. A szemében egyszerre láttam csodálkozást, kíváncsiságot, talán még egy kis hálát is. Azt hiszem, hogy valami olyasmit mondtam,
Az unokahúgom 3,5 éves. Anyu szerint pont ilyen voltam én is gyereknek. Nyitott. Örömteli. Dívás. Játékos. Huncut. Talán ezért is szeretem olyan nagyon. Zuhanyozni mentem, és ő is be akart jönni velem. Hát hagytam. Ő: – Neked van husid, igaz? Én: – Igen, van. – És sima az arcom. Neked is sima. Meg van combim.
A melegtől mindig beindulok. A forróság nem hagyja, hogy elfelejtsem a testemet. Sokat vagyok meztelen. Vagy ha éppen van rajtam valami, akkor játékos, puha “ruhákat” választok, amik simogatják a bőrömet. Érzéki élmény. Szépítkezem. Aranyat és gyöngyöt teszek az arcomra. Persze még ezer más is van a maszkban. Üdíti és feltölti a bőrömet, és mintha egy
Ezt az érzést általában úgy hívom, hogy szomorúság. Az a fajta érzés volt, ami összefacsarja a szívemet. Mintha valaki a tenyerébe vette volna, és alaposan összeszorította volna. Aztán elengedi. Aztán megszorítja újra, de nem tudom előre, hogy mikor. Amikor egészen összenyomja kicsire, akkor alig kapok levegőt, és sírni tudnék. Nem a fájdalom miatt, hanem talán
Forróság volt akkor is. A kis buszon sokan préselődtek össze. Ahogy a megállóba értünk, az első ajtó csak félig nyílt ki. Az emberek pedig elkezdtek kiabálni, hogy “Csak félig nyílt ki az ajtó!” “Csak félig nyílt ki az ajtó!” “Csináljon már valamit!”. Mire a sofőr csak annyit mondott: “Mert korábban valaki nekidőlt az ajtónak.” És
“Folyton azon tűnődöm, miért maradnak a madarak egy helyben, hiszen a világon bárhová repülhetnének. Aztán felteszem magamnak ugyanezt a kérdést.” Harun Yahya
Amíg Pé távol van, addig én vigyázok az állatokra. A Turbó egyre betegebb. Nagyon öreg már. Nem lesz már sokáig itt. Én: – A Turbó nagyon szeret napozni, mindig kihozom, és simizem, és így vagyunk. Aztán pár óra múlva visszaviszem a szobába, és kinyitom a bejárati ajtó, hogy a Fifi szabadon kimehessen a kertbe, és
Éppen félálomban vagyok, amikor felhív, hogy akkor jön ma. Két óra múlva itt van. Én még maradok egy darabig az ágyban. Megengedtem magamnak, hogy szabad legyek, hogy kiélvezzem. Az ágynemű tiszta. Olyan kellemes érzés. A levegő is tiszta. Egyszerűen élvezem, ahogy mozog. Finoman, hűvösen, megnyugtatóan, játékosan és izgatóan egyszerre. A bőröm annyira él. De nem
Ő: – Te most milyen párkapcsolatot szeretnél? Én: – Most már fogalmam sincs. Már nem is akarom megmondani. Majd meglátom, hogy mivel találkozom, és milyen lesz azt megélni, és majd akkor kiderül. Lehet, hogy két párom lesz egyszerre, vagy egy se, és egyedül maradok, vagy nem tudom. Fogalmam sincs, milyen lesz az életem. Azt tudom,
Én: – Én most azt tanulom, hogy nem kell szétdolgoznom az magamat, hogy minden jó legyen. Öcsém: – Én meg azt tanulom, hogy ne válasszak a kettő között. Mindig, amikor a gyerekekről van szó, akkor háttérbe vonulok. Aztán néha kitörök, hogy most már én jövök. De ez nem jó így. Azt kell megtalálnom, ami mindenkinek
